Szenvedélyes Loki-szurkolónak tartanak, amit a karodra varrt DVSC címer is alátámaszt. Honnan ered ez a klubszeretet?
Talán nem meglepő, hogy a gyerekkoromból, édesapám már kicsinek elvitt magával a Loki-meccsekre, akkor még a görögtüzek és a kapu mögött ugráló bácsik tetszettek leginkább. Mint a legtöbb kissrác, én is focista szerettem volna lenni, a Vágóhíd utcai sporttelepen annak idején elvileg Bódi Ádámmal is együtt edzettünk. Sokáig nem tartott a pályafutásom, egyfelől nyilván nem voltam kimagasló tehetség, másrészt hatéves lehetettem, amikor egyszerre két labdával találtak fejen egy tréning során, s akkor eldöntöttem, maradok inkább a lelátón. A labdával kötött barátságunk persze nem romlott meg, amikor otthon, egyedül fociztam, kommentátor és játékos is voltam egyben, a haverokkal pedig az iskola után napnyugtáig rúgtuk a bőrt. Somorjai Soma barátommal, aki ma már a pályatársam, mindig a tévében látott cseleket, gólokat igyekeztünk utánozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Akkoriban milyen módjai voltak a rajongás kifejezésének?
A meccsnap számunkra mindig egy ünnep volt, amikor csak lehetett, ott voltam az „Oláhgabi”, később a Nagyerdei Stadion lelátóján, ez a mai napig így van egyébként. A nyomtatott lapok, különösen a képes sportújságok iránt akkoriban, a közösségi média megjelenése előtt nagy kereslet mutatkozott, nekem is megvolt minden lapszám, már csak a poszterek miatt is. Matricáskönyvem is volt, sokat gombfociztunk, később videójátékoztunk a haverokkal, amikor pedig elutaztunk valahova, mindig mezt kértem ajándékba a szüleimtől. A gyűjteményem az évek során tovább bővült, a legértékesebb mezeket be is kereteztettem, ott lógnak a nappalim falán. A Loki mellett egyébként az Arsenal a kedvenc csapatom, amikor elkezdtem nekik szurkolni, még mindkét klub fénykorát élte… Később egyszerre kerültek lejtőre, s manapság sem halmozzák a trófeákat, de a klubhűség számomra nincs összefüggésben az eredményességgel.
Ha jól tudom, igencsak kalandos út vezetett odáig, hogy újságíró legyél…
Kalandvágyó embernek tartom magam, ezért is mentem ki Finnországba tanulni egy félévre, amiből aztán hat és fél lett… Világszerte elismert egyetemen végeztem társadalomtudományi szakon, de a sporttól sem szakadtam el, tagja voltam az iskolai focicsapatnak, az akkori edzőnk most a lappföldi FC Santa Claus kapusedzője, amelynek névadó főszponzora maga a Mikulás. Hiszek a véletlenekben, egy pályázatot elnyerve kerültem Torontóba, a nemzetpolitikai államtitkárságnak voltam kiküldöttje, ahol a feladataim közé tartozott a Magyar Élet magazin írása, a főszerkesztő segítése is. Nagy kihívást jelentett, amikor az észak-amerikai és meghívott anyaországi magyar öregfiúk-csapatok hagyományos tornáján, az Árpád-kupán dolgoztam sajtósként, az eseményt ugyanis a Nemzeti Sport főszerkesztője, Szöllősi György mellett számos korábbi válogatott labdarúgó megtisztelte jelenlétével. A kanadai pályafutásom során egyébként a visszajelzések alapján sikerült helytállnom, miközben hasznos tapasztalatokkal gazdagodtam.
Miért jöttél haza Debrecenbe?
Lejárt a kiküldetésem, majd kitört a világjárvány, ráadásul honvágyam is volt, ugyanis ezer szállal kötődöm a cívisvároshoz. Jó újra meccsre járni, bár természetesen Torontóban is követtem a Loki bajnokijait, amik helyi idő szerint általában a kora reggelre, délelőttre estek… Egy többmilliós, New York-szerű világvárosban rohan az élet, de a DVSC-re akkor is időt kell szakítani! Hazatérve már konkrétabb elképzeléseim voltak a jövőmmel kapcsolatban, tudtam magamról, hogy szeretek beszélni, érdekel a sport és a média világa, így jelentkeztem a városi televízióhoz gyakornoknak. Az ott eltöltött három hónap során újabb tapasztalatokat szereztem, amiket a Naplónál is tudok kamatoztatni. Apropó, Napló! Az is szerencsés véletlen volt az életemben, hogy a szerkesztőség éppen ebben az időszakban keresett újságírót, amikor pedig bekértek korábbi írásaimat, a torontói munkámnak köszönhetően volt mit leadnom.
Jelenleg a közélettel foglalkozol, de korábban a sportrovat munkatársa voltál. Milyen kapcsolatot ápolsz a sportolókkal?
Ez egy viszonylag kis, összetartó közeg, a sportolók rendkívül közvetlenek, mi, újságírók pedig igyekszünk minden szempontból tekintettel lenni rájuk. Dombi Tibivel például egy jó éve elevenítettük fel, amikor kiskoromban együtt leheltünk életet a Fiat Tipojába a Vágóhíd utcai sporttelep mellett, erről egyébként írtam is egy jegyzetet, amit ő is elolvasott. Senánszky Petra egy évvel alattam járt a gimnáziumban és a sikerei ellenére szerény, alázatos lány maradt. Az iskolában alig ismertem, csak sportújságíróként találkozva vele láttam igazán, mennyire példaértékű az, amit csinál. Amikor Debrecenben tartott tábort, volt szerencsém beszélgetni a kosárlabdázó Hanga Ádámmal, akit egy vérbeli sportembernek tartok, szintén nagy példakép a szememben. Készítettem interjút továbbá az előző brit nagykövettel, ő is készséges és közvetlen volt, ráadásul kiderült róla, hogy Loki-drukkernek vallja magát. Mi tagadás, a sport összehozza az embereket.
S ha mindez nem lenne elég, Franck Ribéryvel is volt szerencséd találkozni…
A szó szoros értelmében szerencse volt, utána napokba tellett, mire felfogtam, hogy ez valóban megtörtént velem. Éppen München török negyedében ültünk egy étteremben, amikor megkért minket a pincér, hogy keressünk egy másik asztalt, mert hamarosan érkezik Ribéry. Először azt hittem, tréfálkozik, de néhány pillanattal később ott állt az ajtóban, néhány méterre tőlem a francia világsztár. Nem akartam hinni a szememnek, örökre emlékezetes pillanat volt. Párizsban hasonló módon futottam bele Mario Balotellibe…
Ha néhány év múlva ismét leülnénk beszélgetni, mivel lennél elégedett?
Nem bánnám, ha a Loki ismét a nemzetközi porondon játszana, de a legfontosabb, hogy idén maradjunk bent az élvonalban, nem szeretném még egyszer átélni azt, amit két éve, a Paks elleni idényzáró után éreztem. Szeretném, ha tovább fejlődne a magyar labdarúgás, érzésem szerint ugyanis egyre élvezetesebb a bajnokságunk, a szép stadionok mellett immár tehetséges fiataljaink, nemzetközi szinten futballozó, válogatott játékosaink és szakképzett edzőink is vannak. Ami engem illet, nagyon élvezem az újságírást, de bármire nyitott vagyok, sosem zárkózom el az új lehetőségek elől. Szeretném a hazámat képviselni, akár diplomáciai vonalon, és egy saját regény megírásán is fáradozom, amely egy fiktív történet, Kanada általam ismert utcáin játszódik. Meglátjuk, mit hoz a jövő, talán egyszer egy BL-meccset is közvetíthetek majd, amivel az egyik legnagyobb álmom válna valóra. Illetve, ha ez nem jön össze, szpíkerként, szervezőként hatalmas megtiszteltetés lenne részt venni egy olyan Főnix csarnokos futballtornán, amilyet anno az NB I-es kluboknak rendeztek gyermekkoromban. Addig pedig marad a piros-fehér szerelem…
P.G.
