Kezdjük a legfontosabbal: hogy van mostanság?
Ahogyan Kozma Misi barátom, a magyar futsalválogatott korábbi szövetségi kapitánya mondaná, aggasztóan jól. Mindez fizikailag és lelkileg is érvényes, hiszen egyfelől a korral járó változásokat megérzi az ember, másrészt nagyon nem tetszik, amit Ukrajnában látok. Egykoron rengeteget jártam azokon a területeken, ahol most fegyverek ropognak, az 1970-es években a KISZ Központi Művészegyüttesének műsorvezetőjeként többek között a jelenleg ostrom alatt álló Harkovban is megfordultam. Sok ukrán és orosz sportoló barátom van, akik a politika miatt nehéz helyzetbe kerültek, de bízom a józan ész erejében, egyszer ennek is vége lesz. S hogy miért vagyok mégis jól? Nos, a két gyermekem és a négy unokám fiatalon tart, ráadásul a debreceni sportélet egyre aktívabb, engem pedig a családom mellett a mérkőzések éltetnek.
Miként került kapcsolatba annak idején a sporttal?
Jóllehet sosem voltam igazolt játékos, már gyerekkorom óta rajongok a sportért, hétéves lehettem, amikor édesapám először vitt ki Loki-meccsre. Hamar megfogott az a hangulat, amit a mérkőzéseken tapasztaltam, s hasonló okból szerettem meg a kézilabdát is, a Debreceni Dózsa annak idején még szabadtéren, rendszerint tízezer szurkoló előtt lépett pályára. Amikor már a Naplónál dolgoztam, előfordult, hogy beteget jelentettem, mert délután a Tatabányával játszott rangadót a Dózsa. Ilyenkor már több órával a kezdődobás előtt a stadionban voltunk, foglaltuk a helyünket, mígnem meghallottam a nevemet a hangosbemondóból, azonnali hatállyal vártak a bejárathoz. Mondanom sem kell, hogy a főnök hívatott, sejtette ugyanis, hogy nincs nekem az égvilágon semmi bajom, de szerencsére megúsztam egy ejnye-bejnyével.
Hogyan került az Aranybika színpadáról a Naplóhoz?
Igencsak rögös út vezetett odáig… Kezdeném onnan, hogy középiskolában enyhén szólva sem voltam kitűnő tanuló, a vegyipari technikumban már az első évben megbuktam hat tárgyból, remélve, hogy kivesznek a szüleim az iskolából… Nem így történt, végül hat év alatt sikerült leérettségiznem, bár azt sem elsőre, ugyanis akkoriban ment a Ki mit tud? című vetélkedő, ahol parodistaként szerepelhettem a televízióban. Sokan felismertek az utcán, rengeteg elismerést kaptam, de ez a tanáraimat különösebben nem hatotta meg. A technikum után dolgoztam a Műanyaggyárban, levizsgáztam előadóművészként az Országos Rendező Irodánál, majd beugrósként kerültem az Aranybika éjszakai bárjának porondjára, ahol aztán több mint két évtizedet töltöttem. Valamiért mégis az újságírás vonzott igazán, egyszer pedig összefutottam egy korábbi iskolatársammal, Hajdú Istvánnal, aki úgynevezett bértömegnövelő tényezőként hívott a Naplóhoz.
Ezek szerint dolgoznia nem kellett?
Eleinte nem, pedig én tényleg szerettem volna. Kértem az akkori főszerkesztőt, Bényei Józsefet, hogy legalább napi két órát hadd lehessek bent a szerkesztőségben, amit azzal a feltétellel engedett meg, hogy az írógépekhez nem nyúlhatok. Két hét után aztán mégis megjelent az első írásom, amelyet több száz követett, talán láttak bennem némi potenciált, mert felvettek gyakornoknak a laphoz. Ezzel egyébként válaszút elé kerültem, ugyanis csak azzal a feltétellel tették elém a szerződést, ha felhagyok az éjszakázással és a haknikkal. Nem volt könnyű döntés, ugyanis így a töredékére csökkent a jövedelmem, de megtettem, mert a szívem ezt diktálta, ráadásul akkoriban is presztízsértékkel bírt, ha valaki a Naplónál dolgozott. Mindig felemelő érzés volt, amikor megláttam a nevem a lap alján, előfordult, hogy éjszaka kettőkor rohantam a nyomdába a másnapi számért.
Az újságírás mellé idővel jött egy újabb szerelem, a televíziózás…
Voltaképpen három embernek köszönhetem a szakmát: a már említett Bényei József mellett Nagy Zsuzsának, aki a Naplónál a belpolitikai rovat vezetőjeként csiszolta a stílusomat, valamint Hajdú Istvánnak, ugyanis általa kóstolhattam bele a televíziózásba. Akkoriban indult a városi tv, aminek ő volt a vezetője, engem pedig nem kellett sokáig győzködnie, hogy csatlakozzak a stábhoz, főleg úgy, hogy nem kellett választanom, mellette az újságírás is szerves része maradt az életemnek. Kommentátorként számtalan emlékezetes sportélményem volt, amikor például a kézis lányok Ljubljanában játszottak, én pedig az emelvényről két nadrágszíjjal kikötözve közvetítettem, vagy az a Bocskai Emlékverseny, amikor Erdei Zsolt igyekezett javítani a sportágismeret hiányából adódó tévedéseimet – többet nem is kellett ökölvívást közvetítenem… A csapatsportágakban járatos voltam, a salakmotort is követtem, ám a díjugratáshoz olyannyira nem volt közöm, hogy a lovat a lovastól alig tudtam megkülönböztetni. Egy alkalommal mégis engem kértek meg, hogy a Hortobágyi Lovasnapokról tudósítsak a Telesportnak, s bár eleinte ódzkodtam a feladattól, egy háromnapos gyorstalpaló után olyan jól sikerült az anyag, hogy még Vitray Tamás is megdicsért.
A mai napig rendszeresen megfordul sporteseményeken. Nem hiányzik, hogy írjon vagy közvetítsen róluk?
Dehogynem, az újságírás a mai napig szenvedélyem, s nem is szakadtam el tőle teljesen, időnként jelennek meg cikkeim a Napló sportrovatában. Már nem rohanok a nyomdába hajnalban, de ha késik a postás a lappal, szóvá teszem, a mérkőzéseken pedig rendre egy órával a kezdés előtt már ott vagyok, engem a bemelegítés is érdekel. A lelkesedésem tehát mit sem változott, ugyanakkor a világ annál többet, a lapok példányszáma ugyanis jelentősen visszaesett, ma már online tájékozódnak a fiatalok. Igyekszem tartani a lépést a korral, s jól esik, hogy az ifjú pályatársak is elfogadnak, sok szempontból pedig én is tisztelettel nézek rájuk, mert rengeteget lehet tanulni tőlük. Nincs könnyű dolga annak, aki manapság újságírónak áll, de higgyék el nekem, megéri ezt a hivatást választani.
Ha tíz év múlva ismét leülnénk kávézni, miről mesélne szívesen?
Elsősorban harmadik könyvem sikeréről, ugyanis addigra egészen biztosan megjelenik, önéletrajzi ihletésű lesz. Annak idején írtam egy novellát, amelyből Harsányi Gáborral forgatókönyvet is készítettünk, boldoggá tenne, ha film készülne belőle, de ennek még bizonytalan a sorsa. Nagy vágyaim már nincsnek, terveim azonban annál inkább, jó lenne még sokáig a helyszínen szurkolni a Lokinak és a DEAC csapatainak egyaránt, örülni a góloknál és bosszankodni a játékvezetői tévedéseknél. A legfontosabb pedig mindenekelőtt az egészség, szeretnék tíz év múlva is aggasztóan jól lenni.
P.G.
