Fotók: DVSC Kézilabda, magánarchívum
A szülők röplabdáztak, a kistestvér tollaslabdázó, hogyan jött Lilinek a kézilabda?
Csernyánszkiné Kovács Mónika: Valamiért sosem értette, minek kell az a fránya háló… A viccet félretéve, csupán annyit tartottunk fontosnak, hogy mindenképpen mozogjanak valamit a gyerekek, mert nálunk családi hagyománya van a sportolásnak. A férjemmel szolnokiak vagyunk, még általános iskolában ismerkedtünk meg, én a suliban röplabdáztam, ő később csapatban is. Lili már kislányként is nagyon aktív volt, s bár kipróbálta például a mazsorettet is, kifejezetten unalmasnak találta. Öt-hat éves lehetett, amikor elmentünk egy sportágválasztóra, ott megismerte a kézilabdát, és onnantól semmi más nem érdekelte.
Csernyánszki Liliána: Szerelem volt első látásra, tetszett, hogy kontaktsport, gyors és izgalmas. Erika néni (Csapó Erika, korábbi kétszeres EHF-kupagyőztes kézilabdázó – a szerk.) azt javasolta, hogy nézzek le egy edzésre, én pedig örömmel igent mondtam, s szépen lassan az életem szerves részévé vált a kézilabda. Ha kimaradt egy hét, vagy épp nyári szünet volt, már nagyon hiányzott a játék, no meg a társaság, mert az évek során életre szóló barátságok köttettek. Az iskolapadból közösen siettünk edzésre, együtt vezettük le a feszültséget a pályán, amikor pedig adódott némi szabadidő, azt együtt töltöttük. Nagyon élveztem a Sportiskolában töltött éveket, majd a DVSC-hez kerülve már egy sokkal profibb közegbe csöppentem bele, de a közösség ereje nem csorbult.
Hogyan lehet összeegyeztetni az élsportot a tizenévesek egyéb teendőivel?
Cs.L.: Nem könnyű, ha az ember maximalista típus, márpedig én a pályán és az iskolában is szeretnék százszázalékos teljesítményt nyújtani, ami nem mindig sikerül. Úgy vagyok vele, ha már csinálok valamit, akkor szívvel-lélekkel csináljam, tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy a legjobb legyek. A mai napig nagyon jól esik, ha a szüleim megosztják velem a véleményüket egy-egy mérkőzés után, jóllehet a pozitívumokat sokszor elengedem a fülem mellett, csak az érdekel, hogy min tudok még javítani. Itthon sem bírok tétlenül ülni, a korosztályomhoz képest szerintem kifejezetten sokat tanulok, mert a legtöbb tantárgy érdekel, az ötösre megírt dolgozat pedig olykor felér egy győztes meccs örömével.
K.M.: Mindig mondjuk neki, hogy a négyes is szép jegy, de nincs mit tenni, csak a kitűnőt fogadja el magától… Szülőként persze nagyon örülök, hogy belülről fakad a motivációja, inkább visszafogni kell, mintsem noszogatni, mert az sem jó, ha túlvállalja magát. Voltak nehezebb időszakok, például a középiskolai felvételi idején, amikor bizony jelentős kihívást jelentett összeegyeztetni a sportot és a tanulást, s akkor még a szórakozásról nem is beszéltünk, Lili most éli a legszebb éveit. Természetesen nekünk is kellett áldozatokat hoznunk, a családi nyaralásokat rendszerint a versenynaptárhoz időzítjük, és a hétvégék is a kézilabdáról szólnak, de örömmel segítünk, amiben csak tudunk.
Mikor derült ki a család számára, hogy Lilinek komoly jövője lehet a kézilabdában?
K.M.: Az edzői mindig is mondták, hogy tehetséges, azt mi is láttuk, hogy rendkívül alázatos, szorgalmas és kitartó, de azzal is tisztában voltunk, hogy rajta kívül sok ügyes lány pallérozódik Debrecenben. Aztán megkaptuk a hírt, hogy számítanak rá a felnőttcsapat edzésein, és csak kapkodtuk a fejünket, talán akkor realizálódott igazán bennünk, hogy szép jövő állhat előtte kézilabdázóként. Amikor szülőként látod és hallod, hogy a lányod kiemelkedik a társai közül, akkor bizony el kell vele beszélgetni, hogy milyen hatással van ez rá mentálisan. Szerencsére Lilit motiválja a nyomás, idővel bekerült a meccskeretbe, majd pályára is léphetett, mi pedig a háttérből biztattuk, hogy vállalkozzon bátran, ne izgulja túl a felnőtt bajnokikat.
Cs.L.: Olyan hirtelen történt minden… Minden edzésen és mérkőzésen a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, alázatosan és becsülettel dolgoztam, mégsem számítottam rá, hogy ilyen fiatalon lehetőséget kapok a felnőttek között. Nagy ajándékot kaptam az élettől, hogy ennyi idősen megtapasztalhattam, milyen az élvonalban játszani, de tudom, hogy még rengeteget kell tennem az álmaim beteljesítéséért. Lépésről lépésre haladok, idővel szeretnék meghatározó játékossá válni a DVSC-ben, jó lenne felülmúlni az idei teljesítményemet.
Hogyan telik egy átlagos meccsnap nálatok, mi történik a pályára lépés előtt és után?
Cs.L.: Reggel azért még érzek pillangókat a gyomromban, különösen az NB I-es mérkőzések előtt, de az öltözőbe érve minden izgalom elillan, a pályán pedig teljesen ki tudom zárni a külvilágot. Ebben egyébként sokat segített Kudor Kitti, aki tavasszal vette át a csapat irányítását, Vantara-Kelemen Éva pedig játékostársként adott hasznos tanácsokat. Eleinte fura volt ennyi ember előtt játszani, de szerencsére a szurkolók is szeretettel fogadtak, bátorító szavakat intéztek hozzám a mérkőzések után. S hogy ki a legnagyobb kritikusom? Kétségkívül én vagyok az, mert amikor csak lehet, visszanézem a mérkőzéseket, keresem, hogy miben tudnék fejlődni a következő megmérettetésig.
K.M.: Az életben és a pályán sem mindegy, hogy az ember kudarckerülő vagy sikerorientált, igyekszünk Lilit az utóbbi irányba terelni, szoktuk mondani neki, hogy bátran vállaljon több lövést, mert igenis képes a váratlan megoldásokra. Régebben vehemensebb szurkoló voltam, s bár most is kimegyek a meccseire, már ritkábban véleményezem a látottakat, szakmailag úgysem tudnék hasznos tanácsokat adni. Mielőtt elindul itthonról, mindig kap egy nagy ölelést, a meccsek után pedig közösen megkeressük a pozitívumokat, amikre a jövőben lehet építkezni. Ezen a szinten már sportpszichológusok foglalkoznak a kézilabdázókkal, de az őszinte családi beszélgetéseket nem lehet pótolni. A szurkolók észreveszik, ha nem jön ki a lépés egy-egy játékosnak, de nem tudják, hogy mi van mögötte, pedig akár egy rosszul sikerült dolgozat, vagy egy magánéleti csalódás is kihathat a lányok játékára.
Milyen értékeket hozott Lili otthonról, és mit adott ehhez az élsport?
K.M.: Családcentrikus emberek vagyunk, szeretnénk nyugodt környezetet teremteni itthon, hogy érezze, ránk bármikor számíthat. Szerencsére a testvérével is jól kijönnek, annak ellenére, hogy sok tekintetben különböznek, az alázat és a szorgalom közös bennük. A sport ezen értékeket csak erősítette, segített abban, hogy ne kallódjanak el, Lili pedig időtálló baráti kapcsolatokra tett szert, megtanult csapatban gondolkozni.
Cs.L.: Csak megerősíteni tudom édesanyám szavait, a család és a kézilabda kettőse a legfontosabb számomra, ilyen támogató háttér nélkül egészen biztosan nem jutottam volna el odáig, ahol most tartok. Szoktam mondani, hogy nincsenek példaképeim, mert egyszer én magam szeretnék azzá válni, a szüleimre azonban maximálisan felnézek, nagyon fontos számomra, hogy büszkék legyenek rám. Teljesnek érzem az életem, nem hiányzik, ha olykor kimaradok valamiből, hiszen a mérkőzéseken átélt élmény mindenért kárpótol. A sporthoz való hozzáállásom a jövőben sem fog változni, mert kitartással és kellő elszántsággal bármire képesek lehetünk.
P.G.
