Az első felejthetetlen sport élményem még a gimnáziumi évekhez kötődik. Vidéki – nádudvari- kollégista diákként csak álmodozni mertem arról, hogy egyszer egy válogatott labdarúgó meccset nem a tv-ben, hanem a helyszínen szurkolva nézek végig. 1995. április 25-én, tehát lassan negyedszázada annak, hogy a – kezdőjében négy DVSC-s futballistával felálló-magyar olimpiai labdarúgó válogatott 0-1-ről fordítva 2-1-re nyert a svédek ellen az Oláh Gábor utcai stadionban, mellyel óriási lépést tett, hogy kijusson az atlantai ötkarikás játékokra, ami végül sikerült is. Emlékszem, hogy napokkal a meccs előtt kivételesen nem a közelgő érettségiről, hanem a szinte sorsdöntő 90 percről beszélgettünk állandóan a suliban.
Maradjunk még az egykori legendás stadionnál, mert szintén a felejthetetlen kategóriába tartozik a 2005-ben megnyert első bajnoki piros-fehér arany, majd az ugyanebben az évben a Bajnokok Ligája selejtezőjében, a Hajduk Split elleni hazai 3-0-s siker a Nagyerdőn, melyet már, mint rádiós riporter élhettem át.
Számtalan kosárlabda, kézilabda, vízilabda vagy jégkorong meccsen dolgozhattam szpíkerként, de a legmaradandóbb emlék mégis egy kontinensviadalhoz kötődik. 2014 nyarán, tizenegy napon keresztül, két helyszínen küzdöttek meg a helyezésekért Európa legjobb U16-os lány kosárlabda csapatai. Dobrai Zoli az Oláh Gábor utcai Sportcsarnokban, jómagam pedig a Hódos Imre Rendezvénycsarnokban ültem a mikrofon mögött, fejenként közel 50 meccset végignézve és kommentálva. Nehéz volt döntenem, hogy egyáltalán elvállaljam-e ezt az igen megtisztelő felkérést, hiszen pont ebben az időszakban vártuk a második fiúnk érkezését. A kollégák minden nap úgy fogadtak, hogy mi a helyzet Vincével?
Az utolsó versenynapnap reggelén aztán megszületett… Az egész éjszakai ébrenlét után gyakorlatilag a Klinikáról a Sportcsarnokba mentem, a két délelőtti meccset még bevállaltam, immár, mint kétgyermekes apuka! A délutáni két helyosztó zárómeccset már nem emlékszem, de valahogy megoldották.
Szintén óriási élmény volt ugyanebben a szerepkörben testközelből végigélni a tavalyi 3×3-as Eb-t a Kossuth téren, Somorjai Somával nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot.
Öt éve dolgozom a Debreceni Sportcentrum Kft. sajtóreferenseként, így az elmúlt időszakban több hazai-és világesemény szervezésében is szerepet vállaltam.
De talán mégis az Úszó Országos Bajnokságokra gondolok vissza a legnagyobb nosztalgiával, hiszen annyi világklasszissal ritkán találkozik az ember, mint a Debreceni Sportuszodában. Sőt halkan jegyzem meg, hangosbemondóként Hermann Sanyival a poénokra, a vicces elszólásokra is volt időnk és energiánk a medence partjáról, persze bizonyos kereteken belül.
Rengeteg sporteseményt láttam szurkolóként Debrecenben, és dolgoztam szervezőként vagy rádiósként, de ha van pillanat, amely bármikor könnyeket csal a szemembe, az nem más, amikor a két, egyébként teljesen ,,fociőrült” fiam a magyar-szlovák futsalmeccs előtt a DSC-SI labdarúgó palánták és válogatott játékosainkkal karöltve hallgatják a magyar Himnuszt a Főnix Csarnokban.
Szóval volt minek és kiknek tapsolni, és nagyon bízom benne, hogy hamarosan újra beindul a nagyüzem a sport minden területén!
