A hetvenezres lengyel város már délelőtt debreceni rigmusoktól zengett, délután pedig tovább épülhetett a lengyel-magyar barátság, miután szurkolóink egy része megtekintette a Zaglebie-Wisla férfi bajnokit, melynek második félidejében helyi fiatalokkal karöltve buzdították a hazai csapatot, de néhány Zaglebie-szimpatizáns már a lubini pláza előtti téren is együtt bandázott mieinkkel.
A kiváló hangulat a meccs kezdetére sem változott. A debreceni szektor teljesen megtelt, de a hazai ultrák is kitettek magukért, hiszen a legfőképp futballmérkőzéseket preferáló keménymag – nagyrészt a debreceni tábor iránti tiszteletből, és a kitűnő lelátói hangulat reményében – szintén nagy számban látogatott ki a mérkőzésre.
A hazaiak nagy iramban kezdtek, ötletes és gyors kézilabdával pillanatok leforgása alatt tekintélyes előnyt építettek ki, mieink pedig bosszantó hibáktól sújtva nem igazán találták az optimális ritmust. A félidő derekán már hét góllal vezettek a lengyelek, mire válaszul Lányaink is emeltek játékuk színvonalán, s szép fokozatosan megkezdték a felzárkózást. A gólgyártásban Ana Punko és Mada Zamfirescu jeleskedett, de mindent összevetve, talán Juliana Lima beállása hozta a legnagyobb változást csapatunk játékába. Brazil átlövőnk energikus és agilis kézilabdával lendített a többieken, s az addig meglehetősen koncepciótlan támadójátékunkat tudatosság váltotta fel, mely gólokban is megmutatkozott. Félidei hátrányunk a játékrész utolsó harmadának tükrében közel sem tűnt ledolgozhatatlannak.
Bár a folytatásban ismét a hazaiak pillanatai következtek: egygólos helyett gyorsan háromra duzzadt a különbség, nem sokkal később pedig már öt volt közte. Nem tűnt kilátástalannak a helyzet, és ezt szerencsére a Lányok is így gondolták, a hazai gárda hetest hibázott, Horváth-Pásztor remek védésekkel szállt be. Felzárkózásunkért tett erőfeszítéseink eredményesnek bizonyultak, helyenként kifejezetten szép gólokat lőttünk – egy alkalommal még kínai figurából is bevarázsoltuk a játékszert a hazai kapuba. Mindettől függetlenül a záró tíz perc első felében újfent a Zaglebie akarata érvényesült. Mikor már úgy nézett ki, megnyugtatóbb előnnyel érkezhetnek a Hódosba, Horváth-Pásztor újabb fontos labdát fogott, s arra is jó esélyünk mutatkozott, hogy az utolsó másodpercekben minimális, egygólosra csökkentsük a különbséget, ám lövősorunk kissé passzívnak bizonyult, senki nem merte elvállalni a lehetőséget. Így maradt a közte kettő, 25-23 a vége!
A meccs összképét tekintve nem panaszkodhatunk a végeredményre, a lengyelek többször elléptek, és bár időnként nüansznyi dolgok hiányoztak a hőn áhított egyenlítéshez, barátaink teljesen megérdemelt győzelmet arattak. Egy olyan DVSC ellen, mely a találkozó első negyedében nem tudott felnőni a feladathoz, ám később sikerrel átlendült a holtponton és ismét bizonyította azt, ami már-már örökérvényűnek és közhelyesnek tűnik: küzdeni kevesen tudnak jobban csapatunknál!
A találkozó kulcspontjának Punko és Juliana Lima sikeres beállása bizonyult, miután az addig visszafogott Lotte Grigel-Hajduch Csenge páros nem igazán találta a meccs ritmusát. A meccs legjobbjának Mada Zamfirescut választották, de orosz és brazil játékosunk nélkül aligha várhatnánk optimistán a visszavágót, miképp Csáki Viki és Hársfalvi Júlia is eredményesen kézilabdáztak.
A küzdelmes és kemény, ám végig sportszerű összecsapás körítését sem érheti kritika, a két tábor végig űzte, buzdította sajátjait, a meccs egy-egy szakaszában pedig kölcsönösen éltették egymást és a lengyel-magyar barátságot, mintegy erősítve a két nemzet egymással való szimpátiáját.
A találkozó végén a Lányok a lelátó felső részén helyet foglaló ultrákhoz is felmentek, akik a pacsizást követően a pályán készítettek fotókat, melyekről természetesen nem hiányozhattak a hazai játékosok sem.
Ám baráti hangulat, és tisztelet ide, vagy oda! A visszavágón meg kell mutatnunk, ki a jobb csapat, és kemény, határozott játékkal ki kell harcolnunk a továbbjutást!
Szép volt Csajok! Mindent bele!
Hajrá Loki!
T.S.
