Fotó: Ásztai Csaba
A 7. helyről várja a labdarúgó NB I második felét a DVSC. A klub irányítását nyáron új tulajdonosi kör vette át, a bajnokságban nyáron és ősszel lejátszott 16 fordulóban három különböző vezetőedző ült a kispadon, és sérülések is nehezítették a csapat dolgát. Ennek fényében a hetedik hely (és főleg az edzőváltás után látottak) alapvetően optimizmusra adhatnak okot a folytatásra. A Loki teljesítményét sokan sokféleképpen elemezték már, a következőkben a szakvezetőket és minden pályára lépett játékost külön értékelünk néhány mondatban, tényleg szigorúan szubjektív módon.
Vezetőedzők
Rendhagyó módon a három trénerrel kezdjük a bizonyítványosztást. Bár az első edzéseket még Joan Carrillo vezetésével kezdte meg a keret, az új menedzsment inkább Joao Janeiróban gondolkodott. A portugál edző esetében hamar kiderült, hogy a kisvárdai időszakához hasonló sikereket nem fog tudni Debrecenben elérni, sokkal inkább a közbeeső, dunaszerdahelyi tevékenysége ad valós képet kvalitásairól. Két hónap és hat bajnoki mérkőzés után meg is köszönték a luzitán munkáját, vele négy pontot szerzett, és komoly önbecsülést veszített a DVSC. Janeiro nyilatkozataival ráadásul nem egyszer hárította a felelősséget játékosaira és főnökeire is, így a Fehérvár elleni rangadóra mentálisan is össze kellett szedni a társaságot.
Ilyen körülmények között a Vidi elleni diadal még tovább emelte a megbízott vezetőedzőként beugró Dombi Tibor nimbuszát. A legendával Pakson már nem sikerült a pontszerzés, de így is rántott egy nagyot a gödörben lévő csapaton, és visszaadta a szurkolók hitét is.
A válogatott szünetben jött egy nagy levegővétel, no meg Szrdjan Blagojevics, akinek a kinevezését sokan kétkedve fogadták, azt hiszem, ők kellemesen csalódtak. Persze nem lett hirtelen bajnokesélyes a csapat, de hazai pályán továbbra is igyekezett látványosan futballozni, ehhez egy drasztikusan feljavuló helyzetkihasználás társult, idegenben pedig elkezdte gyűjtögetni a pontokat. Blagojevics karakterében is sokkal pozitívabb képet sugároz, mint Janeiro: a játékosok testbeszéde arról árulkodik, hogy együtt van az öltöző. Kisebb aggályunk lehet azzal kapcsolatban, hogy az együttes nem nézett ki jól azokon a meccseken, ahol a sokkal gyorsabb, technikásabb ellenfelekkel szemben is erőltette a hátulról türelmesen építkezős játékát: a Fradi és a Kisvárda is kíméletlenül kihasználta a megremegő lábakat. Mindenképpen örömteli, hogy a csapatnak van identitása, de alkalmanként talán célravezetőbb lehet az adott ellenfélhez is igazodni kicsit.
A következő részben a kapusokat vesszük górcső alá.
Horváth Zoltán
