Fotó: Nagy Anita/DVSE
A debreceni vízilabda jelenlegi helyzetét érdemes történelmi kontextusban megvizsgálni. A visszatekintés nem lesz hosszú, tekintve, hogy a klubot 2006-ban alapították. A 120 éves DVSC árnyékában talán hajlamos az ember legyinteni erre az „életkorra”, és az OB1-ben is a legfiatalabb egyesületek közé tartozott ezzel a DVSE, ugyanakkor rövid történelme során is több sikerélménye volt, mint egyik-másik tradicionális magyar csapatnak. Miután viszonylag hamar feljutott az első osztályba, kezdetben olyan eredményeket ért el, amikre az egész város felkapta a fejét. Legjobb szezonját 2011/12-ben futotta a csapat, ekkor ötödik lett a bajnokságban, bronzérmet szerzett a Magyar Kupában, így a következő szezonban kiléphetett a nemzetközi kupaporondra. Olyan klasszisok játszottak ekkortájt itt, mint az olimpiai ezüstérmes Alex Giorgetti, a világbajnoki ezüstérmes Sasa Misic, és persze a csapat lelke, Varga Tamás, akinek a szerepére mindjárt visszatérünk. Nem csoda, hogy gyakorta megtelt a Debreceni Sportuszoda a csapat meccseire. 2012 őszén tehát jött az európai kupakaland, ami kifejezetten ígéretesre sikerült.
„A több évtizedes, sikeres múltra visszatekintő Dinamo Moszkva együttesének Európa Kupa negyeddöntőbeli, kettős legyőzésével a Debrecen vízilabdacsapata végérvényesen felvéste a cívisváros nevét az európai pólótérképre” – olvashattuk a DVSE honlapján 2012. november 29-én.
Itt azonban váratlanul elfogyott a szufla. És nemcsak a vízben. A döntőbe jutás már nem sikerült, ráadásul a klub történelmének legfontosabb napjaiban robbant ki országos botrány Debrecenben. Váratlanul távozott a sikeredző, Gyöngyösi András, anyagi nehézségek merültek fel az egyesületnél, és sportág jövője is veszélybe került a városban. A lejtmenet okainak elemzése megér egy külön írást, ehelyütt röviden és tárgyilagosan essünk túl az eltelt 10 év összefoglalásán: bár a klub megmaradt, a pénzügyi lehetőségek szűkülésével már nem tudta megismételni bravúros szereplését, sőt, a közelmúltban középcsapatból kiesőjelölt lett, a 2021/22-es szezon végén pedig búcsúzott is a ligától.
Hogy ebben a szezonban mi nem stimmelt, azt szintén hosszabban lehetne elemezni. Az biztos, hogy az idény előtt kitűzött céltól (8-12. hely) nagyon messze volt a csapat. Nyilván nem segített, hogy mivel tavaly még június közepén osztályozót játszott a gárda, sokkal kevesebb ideje maradt a felkészülésre, mint riválisainak, és ez meg is látszott az első hónapokban. Első pontját, pontjait januárban szerezte meg az együttes, és hiába a vállalható hajrá, az ősszel elhullajtott pontok – és mint később kiderült, különösen a Szentes elleni ötgólos vereség – megpecsételte a mieink sorsát. Valljuk meg, Süveges Máténak sem ment gördülékenyen a szerepváltás: bár a játékosokkal való kapcsolata értelemszerűen remek volt, szakmai tapasztalatlansága kiütközött, különösen a támadójáték tűnt kilátástalannak az idény nagy részében. Így hiába szerzett több győzelmet, dobott összességében több gólt és kapott kevesebbet a DVSE, mint a Szentes, a csongrád-csanádiak játszhatnak osztályozót az egymás elleni gólkülönbség miatt.
Ez tehát a jelen. Ahhoz pedig, hogy a jövőt vázoljuk, térjünk vissza a múltba! Méghozzá Varga Tamásra! Az egykori olimpiai bajnok klasszis elévülhetetlen érdemeket szerzett a debreceni vízilabda felemelkedésében. És most nem elsősorban a felnőttcsapatról van szó. E sorok írójának nincs kellő rálátása arra, hogy megítélje, miben hibázott az egyesületet játékosként, majd vezetőedzőként és klubelnökként is segítő „Csuvi”, de az biztos, hogy nélküle nem pólózna ma több mint 200 gyermek a sokáig az ő nevét viselő, ma már Cívis Pólósuli színeiben. A felnőttek kezdeti sikerei megalapozták azt, hogy hazánk egyik legnagyobb sikersportága Debrecenben is meggyökerezzen, és bár a kirakat jelenleg üres, hátul a „bolt” tele van értékesebbnél értékesebb kincsekkel. Ezek a gyerekek jelentik a debreceni vízilabda jövőjét, és az utánpótlás-bajnokságokban nyújtott teljesítményük alapján csak idő kérdése, hogy mikor kerülnek ki újabb OB1-es, sőt válogatott játékosok a Debreceni Sportuszodából. Ugye, Fekete Gergő?
Letargiára tehát semmi ok, az alapok rendben vannak, de az biztos, hogy minél hamarabb vissza kell jutnia a csapatnak az élvonalba. Ezt persze könnyebb leírni, mint megvalósítani, de azért nem is lehetetlen. Éppen a most zajló (a DVSE számára már véget ért) szezon előtt csökkent 14 csapatra az OB1 létszáma, a jelenlegi lebonyolítás szerint az OB1/B bajnoka feljut, a második helyezett pedig osztályozót játszik az elsőosztály 13. helyezettjével. Bár nem tudjuk még, hány meghatározó játékost sikerül itt tartani a következő szezonra, már 2-3 rutinosabb pólóssal is kötelező a másodosztály első két helyének valamelyikét elcsípni. Egyszerűen nincs 16-nál több élvonalbeli szintű csapat Magyarországon. A legegyszerűbb lenne természetesen az automatikus feljutást jelentő bajnoki címet megszerezni, ebben jelen állás szerint a Kanizsa vagy a Szentes – amelyik csapat az osztályozón alulmarad – lesz a legnagyobb rivális. Egészen friss hír, mi is beszámoltunk róla, hogy az új szezont már Kádár Kálmán vezetőedző irányításával kezdi majd a DVSE, remélhetőleg az utánpótlásból érkező szakember kialakítja majd az általa jól ismert fiatalok, illetve a tapasztaltabb húzóemberek egészséges közösségét!
Tételezzük fel, hogy egy év múlva a feljutásnak örülhetünk majd. De mi lesz hosszabb távon? Az biztos, hogy már szezon közben fontos változás történt a klub vezetésében: január 1-vel lemondott az addigi elnök, Becsky István. A rutinos sportvezető a DEAC kosárlabda szakosztályának vezetőjeként (és még számos egyéb teendője mellett) már nem a saját maga által elvárt maximalizmussal tudott odafigyelni a DVSE-s feladataira. Ez fontos kitétel volt az új elnök megtalálásánál, így került a képbe Szabó János. A sikeres vállalkozó civilben is vízilabda-rajongó, elköteleződését az elmúlt években a DVSE szponzorálásával is bizonyította. Bár sportvezetői tapasztalata nincs, a kapcsolatrendszere és az elhivatottsága jó kiindulási alap. Ha esetleg talál maga mellé egy ambiciózus, a sportág köreiben elismert szakembert, – mint ahogy például Szécsi Zoltán Egerben vagy Madaras Norbert a Fradinál – akkor olyan presztízse lehetne az egyesületnek, mint a tíz évvel ezelőtti sikerkorszakban. A vízilabda messze a „legolcsóbb” a kiemelt látványsportágak között: stabil önkormányzati támogatással és kicsit erősebb szponzorációval a legjobb négy közé jutás sem elérhetetlen cél.
A debreceni vízilabda tehát most visszalép egyet, hogy aztán remélhetőleg kettőt lépjen előre, s újra elmondhassuk, hogy a labdarúgás, a kézilabda, a kosárlabda, és a jégkorong mellett ebben a sportágban is elsőosztályú csapata van a városnak. Ha pedig ez megvalósul, ki lehet tűzni a következő célt: dobogóesélyes csapattal visszacsalogatni a nézőket a lelátóra.
Horváth Zoltán
