Fotó: Dömötör Csaba/NSO
Immár több mint négy évtizede annak, hogy felragyogott a Fenyő Miklós által is megénekelt napfény a debreceni műjégen, s bár a 2004-ben átadott Derék utcai Jégcsarnokba már csak a szellőztetőkön át kukucskálnak be a sugarak, a jégkorong soha nem tündökölt szebb fényben a cívisvárosban. Pedig a sportág debreceni történelmével több kötet is megtelne (Puskás Zoltán egyet meg is töltött), a rendszerváltás óta néhány hullámvölgytől eltekintve töretlen a fejlődés, márpedig ismerjük a mondást, a kemény munkának mindig beérik a gyümölcse.
Azon a terebélyes fán, amelyet debreceni jégkorongnak hívnak, nem csak egy gyümölcs termett az elmúlt években, amihez a szorgos kertészek (játékosok) mellett a folyamatot megtervező szakemberek (sportvezetők) is kellettek, a munkát pedig David Musial, majd György József személyében felkészült, tapasztalt műszakvezetők felügyelték. Ahogyan az almát a körtével, úgy a két kupagyőzelem értékét is lehetetlen összehasonlítani, de a keret összetétele, a nehezítő körülmények, koronavírusos megbetegedések és az ellenfelek játékereje alapján az idei siker még a tavalyinál is értékesebbnek tűnik.
Az egyetemisták a januári döntőben azt a Hydro Fehérvárt múlták felül saját közönsége előtt, amely e sorok írásakor éppen az osztrák bázisú liga (ICEHL) fináléját játssza a Salzburggal, jövőre pedig negyed évszázad után első magyar csapatként a Bajnokok Ligájában képviselheti hazánkat. Tavaly áprilisban hazai jégen, de zárt kapuk mögött hódítottuk el a kupagyőztesnek járó trófeát, míg ezúttal háromezer fehérvári fanatikus előtt kellett a maximumot nyújtani, ráadásul finoman szólva sem a mieinket tartották esélyesnek a fogadóirodák.
Ez utóbbit nem is bántam, hiszen így igencsak hosszan kellett kotorásznia a kasszában a székesfehérvári lottózó pénztárosának, hogy átadhassa a nyertes szelvényem ellenértékét – én ugyanis végig hittem a csodában, mélyen legbelül biztos voltam benne, hogy a történelem ismételni fogja önmagát. A budai kutyavásárok számát már túllépte a debreceni kupagyőzelmeké, ezt a csapatot pedig nem csak azért lehet szeretni, mert az elmúlt években sikert sikerre halmoz; aki ismeri a srácokat, tanúsíthatja, hogy hatalmas szívük van.
A szívük vitte őket előre az Erste Liga negyeddöntőjében is, ahová kerülőúton, a mini play-offból jutott a DEAC, így a jó erőkből álló Újpest ellen kellett jégre lépniük György József tanítványainak, akik az alapszakaszban négyből négy vereséget szenvedtek a lila-fehérektől. De a csúcsformát nem az alapszakaszra kell élesíteni, tudták ezt a debreceni srácok is, akik rácáfolva az előzetes esélylatolgatásokra, teljesen megérdemelten jutottak a legjobb négy közé, ahol a címvédő Csíkszereda jelentette a végállomást.
A debreceni hoki fejlődésének azonban ez a szezon korántsem a végállomása, sokkal inkább egy megállója volt. Egy roppant fontos megállója, kupagyőzelemmel, magyar bajnoki ezüstéremmel és számtalan feledhetetlen pillanattal. Köszönjük, srácok!
