Simon Petronella: „a válogatottsággal egy álmom válna valóra”

Az Interfencing Debrecen SC tizenkilenc éves kardvívója a márciusi junior országos bajnokságon harmadik helyen végzett, mellyel minden idők második legjobb utánpótlás eredményét érte el a debreceni vívósport történetében.

0

csapat2-300x225 Simon Petronella: „a válogatottsággal egy álmom válna valóra”

Petronella a Debreceni Egyetem elsőéves pszichológia szakos hallgatója, akinek bronzérme önmagában is hatalmas teljesítmény, de ami még inkább kivételessé teszi, az a történet, ami mögötte van.

Régen szinte természetes volt, hogy a vívók a három fegyvernem közül (kard, tőr, párbajtőr) a tőrrel ismerkednek meg legelőször, majd csak később „szakosodnak”. Bár már évtizedek óta nem így dívik, te mégis hasonló cipőben jársz, hiszen tőrözőből avanzsáltál kardozó magyar bajnoki érmessé, tudatos volt a váltás?

Igazából a körülmények alakították így. A régi klubunkban gyakorlatilag megszüntették a tőr szakágat, ezután sokat gondolkodtunk a szüleimmel, hogy hogyan tovább. Szó volt arról, hogy felmegyek Budapestre, de végül egyesületen belül a fegyvernemváltás mellett döntöttünk többen is. Dávid László kard edzőt már szinte baba korom óta ismertem, és anyukám unszolására jelentkeztem hozzá. Eleinte fel sem vetődött bennem a gondolat, mert ma már tényleg nagyon szokatlan, hogy valaki áttér egyik fegyverről a másikra, de végül belevágtam. Hat év tőr után, az idei a negyedik évem kardban.

Mennyire volt nehéz az átállás?

Az új mesterem minden nap iskoláztatott. Addig „be sem köthettem” a többiekkel vívni, amíg a technikai alapokat el nem sajátítottam. Sajnos a mai napig vannak hibáim, amik a szúró fegyveres múltamból fakadnak, de ezeknek a kijavításán folyamatosan dolgozunk. Ami nehézség volt még, hogy tőrben én voltam a legjobb, kardban meg eleinte szinte mindenkitől kikaptam a teremben.

Anno tőrben volt, hogy bekerültél országos versenyen a legjobb nyolc közé is, kardban hogyan sikerültek a kezdeti versenyek?

Kiestem a csoportkörben, rögtön a verseny legelején. Ez okozott is nálam egy kisebb törést, előjöttek olyan gondolatok, hogy nem akarok csak azért elutazni egy versenyre, hogy kiessek egyből. Aztán persze fokozatosan javultak az eredmények, a nagy lökést az adta meg, amikor egy gödöllői nemzetközi versenyen Battai Sugival (az Interfencing DSC felnőtt válogatott vívója – a szerk.) vívtam, és alig tudott legyőzni. Ezt az asszómat látta a válogatott edzője, és meghívott keretedzésre. Ekkor tudatosult bennem, hogy van értelme annyit dolgozni.

Tehát mindössze négy év alatt sikerült eljutni a csoportkieséstől az egyéni magyar bajnoki bronzéremig. Mi a kulcsa a sikernek?

A komoly szakmai háttér mindennek az alapja. Az, hogy olyan edzőkkel és olyan vívókkal dolgozhatunk együtt az Interfencingnél, akik komoly nemzetközi sikereket értek el, az hatalmas előny. Ami még mindenképpen hozzájárult az én fejlődésemhez, hogy – előbb csak Sugival, később még több debreceni kardozóval – heti rendszerességgel jártunk a budapesti válogatott edzésekre, így a pesti vívókkal nem csak a versenyeken találkoztam éles helyzetben, hanem edzéskörülmények között is gyakorolhattam ellenük. Mindez nagy önbizalmat adott, és a mostani országos bajnokságon is magabiztosan álltam fel a pástra.

A márciusi OB-n csupán egy tusra voltál a döntőtől, miután a négy között 15-14-re kaptál ki. Hogyan élted meg azt a napot?

Nagyon jól sikerült a felkészülés, és mentálisan is jó kondiban voltam. Úgy álltam a hétvégéhez, hogy ez az utolsó verseny a szezonban, ez az országos bajnokság, erre készültem egy éve. Egész nap jó volt az edzőm és közöttem a kémia, tiszta fejjel álltam mindig oda az asszókra, betartottam a mester utasításait. A nyolc közé jutásért legyőztem a korábbi korosztályos Európa-bajnokot, akkor már éreztem, hogy „napom van.” Az egész versenyt egyébként jó hangulat jellemezte, végig lelkesítettük egymást a versenytársakkal. Sajnos a legvégén nem nekem jött ki a lépés, de semmi baj, így is nagyon boldog vagyok.

Jövőre még mindig junior leszel, tervben van a válogatottság?

Egy nagy álmom válna valóra. Utolsó évem lesz mint utánpótláskorú versenyző, mostanában úgy érzem mint vívástudásban, mint fejben egész jól állok, én mindent meg fogok tenni. Szóval, ki tudja? Eddig nem is úgy tekintettem erre, mint egy reális célra, de most már ez is extra motivációt nyújt számomra.

Csapatszinten csak az aranyérem hiányzik az Interfencing női kard csapatának a kollekciójából, mi tesz benneteket ilyen erőssé?

Én nagyon szeretem ezt a csapatot, mert barátnők vagyunk, és nagyon tudunk egymásért vívni. Őszintén szólva néha én is csodálkozok az eredményeinken, hogy milyen jók vagyunk. Csapatot vívni mindig nagy élmény, hatalmas buli, ahogy ordibálunk, sikítunk és bíztatjuk egymást. Remélem a következő években is együtt maradunk. Nyilván ahhoz, hogy magyar bajnoki ezüst- és bronzérmesek vagyunk, kell egy klasszis csapattárs is.

Hogyan éltétek meg a klubnál, amikor a Battai Sugárral felálló magyar válogatott kijutott az olimpiára?

Mindenki nagyon szurkol Suginak, nyilván hatalmas az öröm. Sajnos kicsit keveset volt velünk az utóbbi időben, a válogatott edzőtáborok, edzések miatt. Felemelő érzés látni, hogy ott vív a legjobbak között, néha elő is tör belőlem, hogy Úristen, ott van a barátnőm!

U.Á.