Hogy telik a szünet?
Elég gyorsan. Legfőképp családi körben, pihenéssel. Két ünnep között elutazunk Milánóba, illetve hobbimra, a vadászatra is több időt tudok most fordítani. Nemrég lőttem vadlibát, amire korábban még nem volt példa.
Mikor kezdődött ez a hobbi?
Még szakközépiskolába jártam, amikor felkeltette az érdeklődésemet. A vadászvizsgát pedig 2006-ban tettem le. Azóta járok rendszeresen. A természet mindig kikapcsol, így nem elsősorban az motivál, hogy mindenáron lőjek valamit. Van olyan, hogy 2-3 hónapig el sem sütöm a puskát.
Ilyenkor egyedül szoktál vadászni, vagy igényled a társaságot?
Legtöbbször egyedül, de a csapatunk harmadik számú masszőre, Szilágyi Tomi, szintén érdeklődik a vadászat iránt. Megkérdezte, hogy velem tarthat-e. Miért ne, gondoltam. Ha úgy adódik, vele is szoktam kijárni.
Ha jól sejtem, a téli szünetben, az ünnepek alatt sem maradhat ki a mozgás a programotokból. Kaptatok feladatot a szakmai stábtól?
Természetesen. Van házi feladatunk, melynek elvégzése a mi lelkiismeretünkre van bízva. De úgy gondolom, profi sportolók vagyunk, így kötelességünk teljesíteni. Elvégre, csak magunkkal szúrunk ki, ha nem csináljuk meg.
Vélhetően ez a fajta profizmus is hozzájárul ahhoz, hogy itt tart a csapat.
Én azt gondolom, hogy nagyon kulturált szemléletű, jó személyiségű társaság jött most össze Debrecenben. Nagyon együtt van a csapat, mind a pályán, mind a pályán kívül. Fiatalok és idősebbek jól megértik, kiegészítik egymást. Ez érzékelhető a csapat jó szereplésén is, melyet reményeim szerint tavasszal folytatni tudunk. A rajt után nagyon kevesen hittek abban, hogy a harmadik helyen fordulunk, éppen ezért elégedettek lehetünk. Véleményem szerint mindent kihozott magából a csapat, amit lehetett.
S mi a helyzet a saját teljesítményeddel? Ugyan már nem számítasz stabil kezdőnek, ettől függetlenül mégis fontos láncszeme vagy a csapatnak.
Az első két bajnoki nekem sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és bizony be kellett látnom azt, hogy előbb-utóbb ez fog következni, avagy lehetőséget kapnak a fiatalok. Ez egy kicsit rosszul esett, ennek ellenére nem ért váratlanul. Dolgoztam, s dolgozom tovább, így a szakmai stáb bármikor számíthat rám. Úgy érzem, tudok még segíteni, akár csereként, akár kezdőként.
Erre pedig sor került, hisz az őszi idény második felében több alkalommal szerepeltél a kezdő tizenegyben. Mondhatjuk, hogy a játék sem ment rosszul. Te is így érezted?
Igen, én is úgy éreztem, hogy sikerült megállnom a helyem. Jól ment a játék.
Szatmári Csaba és Kinyik Ákos személyében két, nálad jóval fiatalabb középhátvéd futballozik a csapatban.
Úgy látom, hogy minden adottságuk megvan, ami ehhez a poszthoz kell. Gyorsak, erősek, jól szerelnek, kiválóan helyezkednek, és a fejjátékukat sem érheti kritika. Fontos szerepük volt az őszi teljesítményben, valamint abban, hogy kevés gólt kapott, és ilyen stabil volt hátul a csapat.
Melyikükben látod önmagadat?
Az ő helyzetük más, hiszen védőnek nevelték őket már fiatalkoruktól kezdve, ezzel szemben belőlem, mint csatárból, támadó középpályásból „csináltak hátvédet”, ha lehet így fogalmazni. Egyébként nem szoktam magamat összehasonlítani másokkal, hisz mindenkinek megvan a saját stílusa.
A tanácsaidra azért számíthatnak.
Természetesen. Ha igénylik, bármiben segítek, ám ez ritkábban fordul elő, hiszen kiegyensúlyozott, magabiztos srácokról beszélünk. Akik rendkívül jó úton haladnak, és ha így folytatják, hosszú távú megoldást jelenthetnek a klub számára.
A rutinosabb játékosok szerepét Herczeg András is több ízben hangsúlyozta az őszi szereplés kapcsán.
Úgy vélem, hogy ez egy nagyon helyes és jó irány. Működik a kommunikáció a rutinosabb és a kevésbé tapasztalt játékosok között. Ebben pedig nekünk is fontos felelősségünk van, ezért igyekszünk élni, nem pedig visszaélni ezzel a lehetőséggel, hisz mindannyiunk közös érdeke az, hogy jól szerepeljen a csapat, és pozitív légkör uralkodjon az öltözőben.
Hogy érzed, mennyi lehet még benned?
Megmondom őszintén, nem érzem magam annyi idősnek, mint amennyi jelenleg vagyok. Egy szezonom mindenképp lehet még ezen a szinten.
Felröppent a hír az esetleges távozásodról, melyet már több, klubnál dolgozó személy megcáfolt. Benned sem merült fel a váltás gondolata?
Meglepve olvastam a hírt, de én egy percig sem gondolkodtam azon, hogy eligazoljak. Itt érzem magam otthon, és azt tapasztalom, hogy a klub is számít rám.
Nyáron lesz 13 éve, hogy a DVSC-hez kerültél. Sok emlékezetes csatát, és szép sikert megéltél a csapattal. Mely szezont, vagy periódust tudnád kiemelni, szigorúan egyéni szempontból?
Érzésem szerint a 2009-es év volt a csúcs. A Levszki elleni visszavágón tapasztalt atmoszférától mai napig kiráz a hideg. Ott álltunk a játékoskijáróban, majd a 32 000 ember rázendített. Felejthetetlen élmény volt. Ott a meccs előtt azt gondoltam, hogy ilyen hangulatban egész egyszerűen csak mi nyerhetünk. Végül kiharcoltuk a főtáblát, és nekem is jól ment a játék, hiszen osztályzatok alapján a legjobb belső védő voltam, és válogatott formában futballoztam. Az pedig külön elégtételt jelentett, hogy a „bolgár az isten”-nyilatkozatáról elhíresült elnökük nagyképű és lenéző jóslata nem igazolódott be. Ezen felül mindenképp kiemelném az eltiltásom utáni szezont, mely során veretlenül szereztük meg a bajnoki címet.
Debrecenben lettél középhátvéd. Hogy emlékszel vissza erre?
Ugye 2005 nyarán érkeztem, s a szép emlékű Hajduk elleni párharc idején már itt futballoztam, ám debreceni pályám első évében még nem sokat játszottam, viszont a második csapatban több ízben megfordultam a védelemben. Véglegesen Miroslav Beránek faragott belőlem belső védőt, és mondhatom azt, hogy belerázódtam, hiszen a legnagyobb sikereimet ebben a szerepkörben értem el. A felelősség ugyan sokkal nagyobb, mint a támadóbb posztokon, de ez engem egyáltalán nem zavar.
S melyik volt az ominózus mérkőzés, mely során legelőször kipróbált a stáb az újdonsült szerepkörben?
A Paks ellen játszottunk, Virág Béla és Vukmir futballozott a védelem tengelyében, ám mindketten megsérültek. Ekkor Bandi bá’ odaszólt nekem, és Szacsának – természetesen idősebb Szacsának – hogy kezdjünk melegíteni. Amikor közölték velem, hogy belső védő posztra állok be, meghökkentem, de talán ennél is nagyobb meglepetés volt az, hogy Sándor Tobe húzódott vissza mellém. Megoldottuk, én pedig ottragadtam. S tényleg sikerült kiteljesednem, elvégre eljuthattam a válogatottságig, és sok csapatban számítottam stabil pontnak, amit azért tartok különösen nagy dolognak, mert amikor megérkeztem Debrecenbe, még nem voltam több egy gyors játékosnál. Az itt eltöltött éveknek köszönhetően váltam komplett futballistává, amiért a mai napig hálával tartozom a DVSC-nek.
Legnehezebb időszakként minden bizonnyal az eltiltásod hónapjait jelölnéd meg. Sikerült feldolgoznod?
A Nemzetközi Sportdöntőbíróság 10 hónap után felmentett, hiszen bebizonyosodott az ártatlanságom. Azt az időszakot senkinek nem kívánom, hisz ártatlanul kerültem pályán kívülre, amit akkor nagyon nehéz volt megemésztenem. A klubvezetésnek és ügyvédeimnek mindettől függetlenül óriási hálával tartozom. Nem engedték el a kezem, hittek bennem, és kiálltak mellettem a legkeményebb pillanatokban. Így például elmehettem a csapattal edzőtáborozni, annak ellenére, hogy tudtuk, nem játszhatok. Azokat a hónapokat már senki nem adja vissza nekem, de a visszatérésem, és későbbi sikereim némiképp kárpótolnak. Egy barátom mondta nekem, hogy mikor újra pályára kerültem, olyan voltam, mint egy kutya, akit elengedtek a láncról. Látszott rajtam a felszabadultság, és ez valóban így tűnhetett, hisz nekem a futball az életem, a pálya az otthonom. Így amikor megint játszhattam, az olyan volt, mintha hazatértem volna. Mindez pedig azért tölt el büszkeséggel, mert amikor gyerekként megkérdeztek arról, mi szeretnék lenni felnőttkoromban, őszinte meggyőződéssel feleltem, hogy focista. Ezzel az életcélom és az álmom vált valóra.
Mi kellett ehhez az elszántságodon kívül? Elvégre nem mindenkinek sikerül megvalósítania az álmát.
Nyilván az alázat mellett elengedhetetlen a tehetség, és a szerencse, de nyugodtan mondhatom, hogy több, mint 300 élvonalbeli meccset nem adnak ajándékba. Emellett fontosnak tartom kiemelni, hogy mindig az egyszerű, sallangmentes megoldásokra törekedtem. Egyetlen célom az volt, hogy megvalósítsam azt, amit az edzőm kért tőlem. Többnyire sikerült.
Egy Pápa melletti kis településen, Vaszaron nőttél fel. Gyermekkorodat teljes egészében a futball töltötte ki?
Igen, gyerekként igyekeztem minden lehetőséget megragadni, amikor csak tehettem, mentem ki az utcára játszani a srácokkal. Az utcánk nem volt lebetonozva, így salakból csináltunk egy lábteniszpályát. De előfordult, hogy egy gyermekkori cimborámmal a negyven fokban is rúgtuk a bőrt a nagypályán. Ketten voltunk, de nagyon élveztük. Más játék nem is jöhetett számításba.
A tanulás sem hozott lázba?
Engem kizárólag a foci érdekelt, így a tanulás mindig másodlagos volt számomra, egyedüli motivációmat az jelentette, hogy megszerezzem az érettségit. Persze, idősebb fejjel már másképp gondolkozik az ember.
A honi elsőosztályban megfordultál Dunaújvárosban, majd Siófokon is.
Dunaújvárosban Egervári Sanyi volt az edzőnk, és az akkori bajnokcsapathoz csatlakozhattam, melyben több későbbi debreceni csapattársammal játszhattam együtt, gondolok itt Nikolov Balázsra, vagy Éger Lacira. Az érkezésem után ezüstérmesek lettünk, szóval nagyszerű csapatot, remek társaságot alkottunk, és már önmagában nagyszerű érzés volt, hogy azokkal focizhattam, edzhettem együtt, akiket korábban még a televízióban figyeltem. Ráadásul az első szezonomban 24 meccsen játszottam, tehát minden szempontól jól alakult a kezdet. Ezt követően szerepeltem a BKV-nál, NBI/B-ben, s egy Hungária Körúton lejátszott tv-s meccsünk után valósággal sorban álltak értem az élvonalbeli csapatok. Siófokra esett a választásom, amiért a mai napig áldom a szerencsém, hiszen nagyon jó évem volt. Sose felejtem, a szezon elején a Nemzeti Sport csinált egy várható tabellát. Minket biztos kiesőhelyre tettek, ám végül negyedikek lettünk. Mindezt úgy, hogy a Fradi-pályán például négyet rúgtunk, de nyertünk Újpesten, na meg itt, Debrecenben is.
Majd Németországban, Cottbus-ban a légióséletbe is belekóstoltál.
Egy szezont húztam le ott, és persze jó lett volna, ha hosszabbra nyúlik a kinti időszak, de ma már látom, hogy akkoriban nem voltam túl tapasztalt játékos, így talán jobb lett volna, ha egy-két évvel később adódik a lehetőség. Annyiban szerencsém volt, hogy Löw Zsolti és Szélesi Zoli is kinn játszottak akkoriban. Velük jártam németórára, és sikerült kifejezetten jól elsajátítanom a nyelvet. Később még Simac is megjegyezte, hogy nem látszik rajtam az, hogy csak egy évig voltam kinn.
Több vonatkozásban beszéltünk már a debreceni időszakról, melynek szépsége, hogy a hosszú intervallum dacára a legtöbb csapatban, és a legtöbb edzőnél alapembernek számítottál. Több középhátvéd-társaddal alkottál áthatolhatatlannak tűnő párost a védelem tengelyében. Kivel volt a legkönnyebb együtt játszani?
Életem egyik legjobb döntése volt az, hogy Debrecenbe igazoltam. Ahogy említettem, itt értem el mindent, itt lettem kész játékos. Megjártam a ranglétrát, és sokat dolgoztam, mire elértem célomat. A kérdésre azért nehéz válaszolnom, mert mindenkinek más volt az erénye, éppen ezért mindenkivel más szempontból jelentett könnyebbséget együtt játszani. Olyan játékos nem is volt, akivel ne értettük volna meg egymást. Komlósi Ádi, Simac, Máté Peti, majd pedig Dusan játszott mellettem, de én egyikükről sem tudok rosszat mondani.
Egy korábbi interjúdban kiemeltél néhány nevet, akikkel jó viszonyt ápoltál az akkori debreceni csapatból. Velük kapcsolatban érdekesség, hogy már egyikük sem Debrecenben futballozik. Ettől függetlenül tartjátok a kapcsolatot?
Folyamatosan kapcsolatban vagyunk, akár egy-egy üzenetváltás, vagy személyes találkozás révén, de mindig tudjuk, mi van a másikkal. Így amikor mondjuk Kulcsár Tomi, vagy Varga Józsi Debrecenben jár, rendre meglátogatnak, de ugyanez igaz fordítva is. Most például azt tervezzük, hogy Szakály Petiékhez megyünk el.
A jelenlegi keretből kikkel vagy baráti kapcsolatban?
A mai csapatból Ferenczi Jani, Tőzsér Dani, Tisza Tibi, és Bódi Ádi áll közelebb hozzám, de erős és jó közösségünk van, így a csapat valamennyi tagjával jóban vagyok.
Mennyit gondolsz a civil életre?
Természetesen foglalkoztat a dolog, hisz életkoromból adódóan egyre aktuálisabb a téma. Konkrét válaszom nincs a kérdésre, de szeretnék a sport, és a csapat mellett maradni. Azt pedig majd az idő kiforrja, hogy milyen minőségben.
Érintettük a bajnoki címeket, a Bajnokok Ligája-szereplést, a válogatottságot. Az eltiltásodból példátlan természetességgel tértél vissza. Sokan a sikereid töredékével elégedettek lennének. Te mire vagy a legbüszkébb?
Mint említettem, azzal, hogy futballista lettem, gyermekkori álmom vált valóra. Emellett büszke vagyok arra is, hogy a DVSC történelmének egy kis szeletében szerepet játszhattam. Debrecenben pedig tényleg otthonomra találtam, és soha egy pillanatig nem merült fel bennem az, hogy elmenjek innen. Ami azért érdekes, mert korábban nem gondoltam volna, hogy egy nagyváros így magával fog ragadni. Ám az első két-három itt eltöltött évem után abszolút világossá vált számomra, hogy itt érzem otthon magam.
Hogy látod, gyermekeid követhetnek a pályádon?
Idősebbik fiam most kilenc esztendős, nagyon jó tanuló, de őt inkább a néptánc és a képzőművészet világa érdekli. Kisebbik fiam két éves, de benne már sokkal inkább látom a lehetőséget, hogy futballozzon, egyre többet jön felém a labdával, és kéri, hogy játsszunk. Ha lesz hozzá érzéke, kedve, mindenképp támogatni fogom, hisz szüleim támogatásának én is rengeteget köszönhetek. Annak idején nagyon sok áldozatot hoztak azért, hogy profi labdarúgóvá váljak.
T.S.
