Egy sikeres idényt zárhattok május végén, hiszen a Bajnokok Ligájában továbbjutottatok a csoportkörből, a Magyar Kupában ott vagytok a legjobb négy között és talán már kimondhatjuk, a bajnoki bronzérem is megvan…
A BL kapcsán van bennem, de szerintem a lányokban is egy kis hiányérzet, leginkább az Odense elleni hazai mérkőzés miatt. Úgy vélem, abban több volt, ha szorosabb eredményt érünk el, akkor a kinti meccs másképp alakulhatott volna, ráadásul Jovi (Jovana Jovanovic – szerk.) sem léphetett pályára. Ami örömteli, hogy az alapcélt teljesítettük, eljutottunk az egyenes kieséses szakaszig. A kupában négyesdöntőt játszhatunk, ráadásul a sorsolásnál Fortuna fogta a kezünket, hiszen elkerültük a Győrt és a Ferencvárost. A mosonmagyaróváriakkal kerültünk össze, akiket legutóbb is sikerült legyőznünk. Ha betartjuk a taktikai utasításokat, védekezésünk rendben lesz, akkor nem lehet gond. A finálé már jutalomjáték lehet számunkra, bár a végső győzelemhez nagyon extrát kellene nyújtanunk, de arra fogunk törekedni, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsuk. Szeretnénk meglepetést okozni, ám erre csak akkor van esélyünk, ha a hibákat minimalizáljuk. A bajnokságban már nem végezhetünk hátrébb a harmadik helynél, sőt az ezüstérem is összejöhet, igaz ehhez két bravúrra is szükségünk lenne.
Két évszám különösen emlékezetes lehet számodra, 2018 és 2024…
2018-ban mutatkozhattam be a felnőttek között. Abban az évben még kevés játékpercet kaptam, hiszen hárman voltunk posztomon és én voltam a legrutintalanabb, de tudtam élni az adódó lehetőségekkel. 2024 válogatott debütálásom évszáma. Gréti (Márton Gréta – szerk.) megbetegedett, és a szövetségi kapitány behívott a keretbe. Két dolog miatt marad örök emlék számomra, Európa-bajnokságon, ráadásul az elődöntőben mutatkozhattam be a nemzeti csapatban és bronzéremmel zártuk a kontinensviadalt. Akkor tudatosult igazán bennem, hogy megvalósult egyik álmom, mikor először hallgattam a Himnuszt. Minden sportolónak azt kívánom, élje át ezt a hidegrázós, de felemelő érzést.
Egy olyan városban születtél és nőttél fel, ahol szinte minden sportág megtalálható. Miért épp a kézilabdánál kötöttél ki?
Szerintem ez számomra meg volt írva. Édesapám nagyon szerette ezt a sportágat, ő vett rá, hogy menjek el egy edzésre. Sokat fociztunk együtt, látta, nem félek a labdától, és úgy vélte, van affinitásom a kézilabdához. De előbb volt a mazsorett, egy ideig a kettőt egyszerre űztem, mivel ebben a korban még kevés volt az edzésszám. Viszont ahogy gyakoribbak lettek a tréningek és a kettő fedte egymást, választanom kellett, és a kézilabda mellett tettem le a voksomat. Hamar kiderült számomra, hogy ez a sportág a nagy szerelem. Gyerekként minden posztot kipróbáltam, még a kapuban is álltam, ezért nagyon hálás is vagyok edzőimnek, ezáltal lettem komplexebb játékos. Végül balszélen ragadtam, szeretek is ezen a poszton játszani.
Próbáltam összekapcsolni mezszámodat évszámmal, de nem találtam, mihez lehetne kötni. Mért éppen 71?
Gyerekként három közül választhattam, mivel szeretem a páratlan számokat és ott volt a 17-es, amellett döntöttem. Mikor felkerültem az első keretbe, ez a mezszám foglalt volt, Vantara-Kelemen Éva játszott ebben így megfordítottam a két számjegyet és lett a 71. Később változtathattam volna, de már nem akartam, úgy voltam vele, a 17 a gyermekkorhoz kapcsolódik, a 71 pedig a profi pályafutáshoz.
Meccsek előtt van egy rituálétok, amely külső szemlélőnek kicsit fájdalmas lehet. Honnan ered ez a szokás?
Mikor meccsek előtt felsorakoztunk a pályán, Dodó (Hornyák Dóra-szerk.) jött be utoljára és mindenkinek rácsapott a hátára, innen ered ez a rituálé. Ez sosem maradhat el a kezdősípszó előtt, mint ahogy az sem, hogy Cserivel (Csernyánszki Liliána-szerk.) ne „ütközzünk” mindkét oldalon háromszor.
Gyakran elég sűrű a program, többször előfordult, hogy egy hét alatt háromszor léptetek pályára, ami nem kis terhelés. Mivel tudod kipihenni a fáradalmakat, mi az, ami kikapcsol?
A sok utazás elég megterhelő, eléggé lemeríti az embert. Van két kiskutyám, ők adnak nekem plusz energiát. Esténként, mikor otthon vagyok, szeretek sorozatokat nézni a tévében, ami kikapcsol. A lányokkal is sokat vagyunk együtt, kutyát sétáltatunk, társasjátékozunk, kártyázunk, vagy egy kávé mellett beszélgetünk. Kiváló a közösségünk, remek emberek alkotják a keretet, összetartóak vagyunk, ez a pályán is látszik.
Négy villámkérdésre is megtudhattuk a választ: Mici kedvenc országa Spanyolország, imádja nagymamája rántott húsát uborkasalátával, kedvenc kocsija a Mini Cooper, kedvenc kézicsapata pedig nem is lehet más, mint a DVSC.
A sportpályafutás véges, egyszer eljön az idő, mikor végleg le kell tenni a vaxos labdát. Van terv a civil életre?
Bár a profi pályafutásom elején járok, bízom abban még sokáig ott lehetek a pályán, de már sokszor gondolkoztam ezen. Jelen állás szerint, nem biztos, hogy a sportban maradok, inkább belsőépítészként tudnám elképzelni magam, amely egy nehéz, de szép szakma. Viszont soha ne mondd, hogy soha, bármi megtörténhet. De ez még messze van, korábban azt mondtam, harmincéves koromban szeretnék visszavonulni, de ma már rátennék még plusz négy szezont. Viszont csak akkor, ha legalább azon a szinten teljesítek, ahogy most.
Mik a célok a jövőre nézve?
Vannak távlati céljaim, de úgy vélem, ezeket kis lépésekkel lehet megvalósítani. Sikeres a mostani szezonunk, de jó lenne, ha a következő bajnoki évben egy lépcsőfokot tudnánk lépni felfelé, ha megint a BL-ben indulhatunk, még egy kört menni az egyenes kieséses szakaszban. Szeretnék stabil tagja lenni a válogatottnak, megvalósítani azt az álmom, ami minden sportolóé, hogy olimpián léphessek pályára. Tudom, ezt nem adják ingyen, de mindent megteszek azért, hogy ez valóság legyen.
