Fel kell ébrednünk!

Fotó: dvsckezilabda.hu

„Szia, Sanyi! Szoktál még DVSC-kézilabdára járni?” Ez a kérdés fogadott ma reggel, egy csapat iránti lojalitásomat kevésbé ismerő kézilabdabaráttól. Naiv a kérdés, más oldalról nézve viszont teljesen logikus. A reá adott választ persze nem bonyolítom túl, amikor azt mondom, „imádom ezt a csapatot, történjen bármi”. Mondjuk az, hogy az utóbbi időben „bármi” címszó alatt csak rossz dolgok történnek velünk, tényleg kezd egyre nehezebbé, már-már elfogadhatatlanná válni.

Nehéz és elfogadhatatlan, mert ezt az elköteleződést én egy életre választottam, és csilloghat bármennyire a szívemnek legkedvesebb barna szempár, mert annak legmélyebb, legőszintébb pillantásaival sem tud arra sarkallni, hogy megváltozzak. Az pedig szintén nem kérdéses, hogy rajtam kívül még többezer debreceni szív így van ezzel. Hisz a nagy Lokomotív mindig mindent felülír.

Ezzel szemben – az idei kiírásban nem először – vaskos pénzkötegekből életre hívott, gyökerek nélküli kézilabdahatalmak semmisítenek meg bennünket. Műanyag légkörben, műanyag szurkolás mellett. Olyanok nevetnek gúnyosan fanatizmusunkon, akik néhány éve még a sportág legalapvetőbb szabályaival, s talán annak létezésével sem voltak tisztában. Ez persze nem az ő hibájuk, na meg róluk tényleg ennyit, és ne többet, hisz nem ez a lényeg most.

Sokkal inkább a tegnapi teljesítmény… melyre nehéz pozitív jelentéstartalommal bíró jelzőt találni. De még ennél is nehezebb pozitív jelentéstartalommal bíró jelzőt találni az idei szezonunkra. Ha diplomatikus lennék, azt mondanám, voltak szép pillanatok. Ez a diplomatikusság persze hordoz magában egy erős részigazságot, hisz tagadhatatlan, a Lubin, vagy a Vác elleni hazai meccseinken kis túlzással mennybe mentünk. Mennybe mentünk, mert manapság már a legvégsőkig ki kell maximalizálnunk a boldogságteljes perceket. Elvégre nem tudjuk, mikor jön el a következő hasonló. Nem tudjuk, hogy eljön-e egyáltalán.

Mert amikor a tudatosság halvány szikrái is hiányoznak. Amikor sorozatosan fölévágott lövésekben, elejtett labdákban, rosszul időzített döntésekben testesül meg minden erőfeszítésünk, akkor már tényleg nehéz, mi több, lehetetlen mit mondani. Holnap jobb lesz. Vagy holnapután. Esetleg egy, vagy két hét, netán hónap múlva. Nyugtattuk magunkat. S talán vannak, akik még mindig hasonló jelszavakba burkolják törékeny hitüket.

Holnap jobb lesz? Vagy holnapután? Esetleg egy, vagy két hét, netán hónap múlva? Ma már inkább kérdezzük. Egyre több bizonytalansággal, és kétségbeeséssel átitatva. Elvégre nem látunk előrelépést. Semmilyen szinten.

Elcsépelt már, de küzdeni akarás, valamint küzdeni tudás hiányában nem működhet egy csapat. Jómagam azt vallottam, s vallom, hogy ez sohasem a végeredmény függvénye. Küzdhetünk jól egy vesztes meccsen, és küzdhetünk rosszul egy simán behúzott bajnokin is. Ebben a tekintetben egyébként nem volt, s nincs a csapattal túl nagy probléma. Vagy fogalmazhatnánk úgy, hogy a pillanatnyi lélektelenségünk tényleg csak átmeneti, s gyorsan tovaszáll. Az viszont továbbra sem fér bele, hogy jegyzett, elismert, megbecsült kulcsjátékosunk mosolyogva kólázgasson a meccs után, nem titkolva azt a közösségi oldalak elől. Persze a világvége hangulat és az egykedvű önmarcangolás sem célravezető, miképp nem is lehet elvárás, de ennél kevés dolog bánthatja jobban a szurkolót. Pláne egy megmagyarázhatatlan és kiábrándító kudarc után. Melyért elutazott. Pénzért, munka után, szabadidejében. Megnézni imádott csapatát. Nyilvánvaló, hogy nem az első pofon ez, mégis kínzón fájó, hiszen a DVSC-címer ennél sokkal többet jelent, és sokkal többet érdemel. Ezalatt ugyanis világklasszis kézilabdázók sora vetődött mérlegelés nélkül a gazdátlanul pattogó labdákra. Ez a címer sokakat tett naggyá, s ezt a címert sokan tették naggyá. Ezért felelősséggel, méltó módon kell viselnünk.

Abban ugyanakkor nem kételkedek, hogy problémáink előbb vagy utóbb megoldódnak, hisz a DVSC egy magasabb rendű, elpusztíthatatlan entitás. Ezzel a klub vezetői, edzői és szurkolói is tisztában vannak. Fontos tehát, hogy a játékosokban is mihamarabb tudatosuljon! Mert most válik el, mennyire érdemlik meg szimpatizánsaik biztató szavait, szenvedélyes kitartását.

E sorok írója pedig hiába fogalmazta meg pillanatnyi dacból, hogy az idei szezonra elég volt a meccsre járásból, aligha fog ennek megfelelően cselekedni.

Hisz a nagy Lokomotív mindig mindent felülír!

Harcoljatok Lányok!

T.S.