Tone Tiselj távozásával Vida Gergő ülhetett a felnőttek vezetőedzői székébe, te pedig megörökölted Gergő mindezidáig hibátlan ificsapatát. Nem jelent nehézséget, hogy két együttes között kell megosztanod a figyelmed és az energiáidat?
Számomra ez nem probléma, hiszen a serdülőbajnokság elsőosztályában szereplő lányok mellett a harmadosztályban vitézkedő csapatom révén eddig is két együttest irányítottam. Az edzésszámmal és a felelősséggel sincs gond, egyedül az lehet majd érdekesebb, ha mondjuk két necces mérkőzés következik egymás után.
A serdülőket már a szezonrajt óta te irányítod. Hogy látod, mi lehet a reális célkitűzés a szezonra nézve?
Szeretnénk bekerülni az év végi Final Fourba. Úgy gondolom, erre minden esélyünk megvan.
Csapatodból többen kopogtatnak a magyar serdülőválogatott ajtaján.
Ez volt az első olyan év, mely során a serdülőválogatottba országos szinten kiválasztottak 60 gyereket, és ezt az állományt szűkítik fokozatosan. Jelenleg 40 főnél jár a létszám, és a csapatomból hat játékos van képben. Mindenesetre én túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok a korosztályos válogatottságnak. Fontos lépcső, és jó visszaigazolás, de a lényeg a későbbiekben dől el.
Vida Gergőhöz hasonlóan te is Nádudvarról indultál. Egyértelmű volt, hogy a kézilabda mellett teszed le a voksodat?
Talán családi meghatározásból döntöttem annak idején a kézilabda mellett. Nádudvaron kezdtem, és akkoriban még kifejezetten jól ment a játék, majd miután bekerültem Debrecenbe, gimnáziumi tanulmányaim révén az edzésszám csökkent. Ugyan a Debreceni Sportiskolában, Váczi Sanyinál még próbálkoztam egy ideig, igazán komoly eredményeket nem értem el pályafutásom során. Nagyjából tíz évet játszottam az NBII-ben, 18 éves koromtól kezdődően, de akkor már javában edzősködtem, tehát időm és ambícióm sem volt a komolyabb szinthez. Baráti társasággal persze még évekig kézilabdáztunk, megyei szinten.
Milyen poszton játszottál?
Gyakorlatilag mindenhol megfordultam. Fénykoromban a három belső poszt volt a sajátom, majd a vége felé már beálltam kapuba is.
Manapság egyáltalán nem hiányzik az aktív játék?
Igazából nem. Bár amikor május környékén beállunk a lányok közé egy bulimeccs erejéig, mindig megjön a kedvem. Viszont nagyjából tíz perc elteltével rá kell, döbbenjek, hogy a 15-16 éves lányok mennyivel gyorsabbak és ügyesebbek, így ez a lelkesedés általában gyorsan tovaszáll. Talán a versenyzés az egyetlen része a kézilabdának, amely hiányzik, de azt más sportágakban megtalálom.
Melyek ezek?
Lassan tíz éve biliárdozok, a futás pedig öt éve tart. Nemrég megpróbáltam az Ultrabalatont, ahol 200 kilométer fölé kerültem, és csupán 13 kilométer híja volt annak, hogy teljesítsem. Egy másik alkalommal viszont körbefutottam, de akkor 32 óra helyett 4 nap állt rendelkezésemre ahhoz, hogy legyűrjem a távot. Emellett, amikor időm engedi, teljesítménytúrákon szoktam részt venni. Ez azért érdekes, mert korábban nem szerettem futni, és nem gondoltam volna, hogy a hosszútávú formája ennyire magával ragad.
Visszatérve a szakmához, melyek voltak edzői pályadutásod első állomásai?
Szegeden végeztem tanárként. Ez az irány lényegében 13 éves koromra kialakult bennem, már akkor ezen a pályán képzeltem el magam. Miután visszatértem Nádudvarra, elkezdtem tanítani, és mivel világéletemben érdekelt az edzősködés, párhuzamosan elkezdtem azt is. Szerettem gyerekekkel foglalkozni, de kis híján futballedző lettem, hiszen akkoriban a kézilabdaedzői pálya igencsak telített volt Nádudvaron. Végül Kerti Jóska bácsi invitált először, hogy vegyem át a lánycsapatot, röpke három év elteltével pedig a komplett nádudvari utánpótlás az én kezem alá került, természetesen a felnőttcsapattal együtt. Kilenc évet húztam le ott. Továbbá fontos lépcsőfoknak tartom, hogy épp a mai nap folyamán védtem meg az EHF mesteredző képzésén a szakdolgozatomat, ezzel pedig hivatalosan is a mesteredzők táborát gyarapítom.
Nádudvaron sikerült jó eredményekkel megalapoznod a későbbi folytatást?
Szerencsém volt, mert ügyes gyerekekkel dolgozhattam, így már a második évemben sikerült országos döntőt játszanunk a ’88-as csapattal.
Egyenes út vezetett a DVSC utánpótlásához?
Feleségem ösztöndíjat kapott, ezért egy évet Svájcban töltöttünk. Utána viszont egyből a DVSC-hez kerültem, mert valójában már korábban eldőlt, hogy itt folytatom.
Milyen itt a munka?
Teljesen más, mint Nádudvaron, elvégre ott én voltam az egyszemélyes női kézilabda, ezzel szemben itt, Debrecenben mindig kollektívában kell dolgozni és gondolkodni. Ennek ugyan voltak kevésbé jó periódusai, de az utóbbi három évről csak pozitívan tudok nyilatkozni. Márián Blankával és Vida Gergővel kiegészülve jó csapat jött össze. Ez annak köszönhető, hogy nagyon hasonlók az elképzeléseink a kézilabdáról, utánpótlásnevelésről, így nagyobb konfrontációk sem alakulhattak ki közöttünk. Idén nagy segítséget jelent, hogy kapusedzővel, erőnléti edzővel bővültünk. Pusztainé Era jelenléte a nagyobb kapuslétszám miatt fontos, Suba Emese erőnléti edzőnk munkája pedig arra világított rá, hogy a lányok sokkal többet bírnak, mint azt előzetesen gondoltam, gondoltuk volna. Egyébiránt mindegyik korosztállyal foglalkoztam az eddigi éveim alatt, ezért bátran mondhatom, hogy itt, a DVSC-nél szerencsések vagyunk, hiszen intelligens, motivált és célorientált lányokkal dolgozhatunk, akiknek nem teher a munka, így fegyelmezési problémák sincsenek.
Vannak kedvenceid a csapataidban?
Mint minden edző, én is emberből vagyok. Természetesen vannak kedvencek, de ilyenkor inkább az emberi tulajdonságok, semmint a játéktudás a perdöntő. Emellett valahol az is értelemszerű, hogy akiben több tehetséget látok, annak adott esetben többet nézek el. Persze ettől függetlenül minden játékosomat ugyanúgy kezelem, mindenkitől megkövetelem a munkát és a csapatösszeállítást sem az egyéni preferencia határozza meg.
Arról már esett szó, hogy mozgás szintjén milyen sportágakat részesítesz előnyben. Szurkolóként mely ágazatok, sportolók teljesítményét követed komolyabb hatásfokkal?
Több sportágra nyitott vagyok. Általában a nagy egyéniségeket követem, s mondhatom, rajongok is értük. Dartsban Phil Taylor a kedvenc, a 2009-es, Barnevald elleni döntőjét életem egyik legmeghatározóbb sportélményének tartom. Gimnazista voltam, amikor elkezdődtek Magyarországon az NBA-közvetítések, így Michael Jordan valamennyi bajnoki címét végigkísértem, hozzá fogható sportolót még nemigen láttam, ő minden tekintetben a legmagasabb szintet képviselte. Labdarúgásban Diego Maradona volt a gyerekkori bálvány, rajta kívül Ronaldo, majd Ronaldinho játéka fogott meg leginkább. Mindegyiküktől akkora pluszélményt kap az ember, mint senki mástól.
Győrvári Viktornak és csapatainak további sok sikert kívánunk!
T.S.
