Előzmények
„Sose lesztek bajnokok!” – kiabálták főként budapesti csapatok szurkolói a Loki-szurkolókra nagyon sokáig… 2005-ben aztán addigi legnagyobb sikerét érte el a DVSC, hiszen a Ferencvárost megelőzve megnyerte a bajnokságot és elindult a siker útján! A siker útja pedig – ha már vasutas csapatról beszélünk – sűrű megállókkal volt tarkítva. 2005-2007-ig zsinórban nyert három bajnokságot a debreceni gárda, majd 2008-ban „csak” második lett. Nemzetközi szinten akadtak részsikerek (ki ne emlékezne például a Hajduk Split 8-0-s kiverésére), azonban az igazi nagy áttörés váratott magára, egészen tíz évvel ezelőttiig. 2009. májusában diósgyőri vendégjáték alkalmával biztosította be azt a bajnoki címet, amelynek jogán elindulhatott a 2009/2010-es szezonban a Bajnokok Ligájában…
Északi ellenfelek az első két körben
A Bajnokok Ligája első körében rögtön egy magyarénál jobban jegyzett bajnokság, a svéd pontvadászat győztesével mérkőzött meg a Lokomotív. Az Oláh Gábor Utcai Stadionban lejátszott első mérkőzésen 2-0-ra nyert a csapat Kiss Zoltán és az ifjú titán Varga József góljaival. A visszavágón kékben (!) pompázott a Loki és köszönhetően Varga József hamar megszerezett góljának és hősies védekezésének végül 3-1-es vereséget szenvedett, amely a továbbjutást jelentette! A svédek mentek, észtek jöttek! A balti állam meghatározó csapata a Levadia Tallinn került csapatunk útjába, amely klubban játszott ekkor a később Debrecenben is megfordult Igor Morozov. A DVSC Leandro idegenben szerzett és Coulibaly hazai pályán elért góljainak köszönhetően két 1-0-s győzelemmel abszolválta a párharcot. Érdekesség, hogy mindkét találkozón a 70. percben talált be a piros-fehér együttes. A párharc megnyerésével immáron egy ellenfélen kellett túljutni a hőn áhított Bajnokok-Ligája főtáblájáért!
Álmok beteljesülése: első, szófiai felvonás
Egy lépésre volt ekkor a DVSC attól, hogy a Bajnokok Ligájában a legjobb 32 csapat közé kerüljön és ezzel minden, minden debreceni szimpatizáns álmát megvalósítsa és még inkább elhelyezze a klubot az európai futballtérképen. Ennek megvalósításához a bolgár bajnok Levski Sofia csapatán kellett túljutni. Az ellenfél keretében hemzsegtek a bolgár válogatott játékosok, de több brazil és marokkói légióssal is rendelkeztek, az adott szezonban pedig egy andorrai és egy azeri csapat ellen jutottak tovább a legrangosabb európai kupában. A Levski 2006-ben már eljutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, ahol a Chelsea-vel, a Barcelona-val és a Werder Bremen-nel került egy négyesbe és végül pont nélkül zárt. Három évvel később is ez volt a cél a bolgár csapatnál, ám egyértelmű, hogy a szezon legnehezebb ellenfelére találtak a DVSC személyében. Az első találkozót hat nappal a visszavágó előtt rendezték Szófiában, ahova több száz Loki-szurkoló kísérte el kedvenceit.
A frissen hazaigazolt Bodnár László „Boci” pedig a 12. percben gondolt egy merészet és 30 méterről olyan rakétát eresztett meg Petkov kapuja felé, hogy a helyi nézők közül többen már a katonaságot hívták (0-1)! Katonák nem jöttek, viszont a hazaiak kapujának bal felső sarkában pihent meg a labda a „repülés” után, így jobbhátvédünk megszerezte a vezetést. A második félidő elején a hazaiak egyenlítettek, ekkor talán többen féltették a csapatot, hiszen a Levski játékosai igencsak felbátorodtak elért találatuk után. Hogy ne így legyen, arról a hetes számnak igencsak sok köze van… A mérkőzés 77. percében a 7-es mezben pályára lépő klublegenda Dombi Tibor a jól megszokott helyéről, a jobb oldalról adott be laposan és arra érkezett a 77-es mezszámmal játszó Czvitkovics Péter, aki parádés mozdulattal pörgette a labdát a rövid oldalra (1-2). Mesebeli hetes szám! Több gól már nem esett a találkozón, így nagy bravúrt hajtott végre a csapat, hiszen 2-1-re nyert Bulgáriában, és előnnyel várhatta a visszavágót.
Fotó: nso.hu
„Előttem kilométerek, mögöttem mérföldek, néhány óra múlva egy új világban érek földet”
Pontosan tíz évvel ezelőtt, 2009. augusztus 25-én rendezték meg a DVSC-Levski Sofia Bajnokok Ligája play-off visszavágóját a Puskás Ferenc Stadionban, Budapesten. Az előző két körben a szívünknek oly kedves, ám az UEFA illetékesei szerint komolyabb nemzetközi mérkőzés megrendezésére alkalmatlan debreceni Oláh Gábor Utcai Stadionban léptek pályára a csapatok. A playoff-ra viszont költözni kellett és a patinás, azonban szintén nem túl jó állapotban lévő Puskás Ferenc Stadionban, „leánykori” nevén Népstadionban rendezték meg a találkozót. Egyrészt találó, mert ez a klub és szurkolói sok mindent megéltek már akkori számítás szerint 107 éves történelmük során, másrészt pedig ismét utazni kellett, kilométereket, mérföldeket megtenni azért, hogy „hazai pályán” láthassák csapatukat. Harmadrészt pedig a legfrappánsabb tény, hogy végül tényleg földet értünk, és nemcsak az a 32 ezer ember, aki a helyszínen szurkolt, hanem az egész ország futballszerető közönsége. Az idézet az ízig-vérig debreceni, de országosan is nagyon kedvelt zenekar, a Tankcsapdától származik, akiknek tagjai is – főleg a frontember Lukács László – többször megjelentek DVSC mérkőzéseken, jó kapcsolatot ápoltak a klub játékosaival és szurkolóival is. A mérkőzésre különvonatot szerveztek Debrecenből –személyes tapasztalatból mondhatom elképesztő hangulatú túra volt -, de rengetegen személyautókkal, kis- és nagybuszokkal érkeztek meg a fővárosba. A „rengeteg” kifejezés alátámasztásául szolgáljanak a DVSC sikeredzője, Herczeg András szavai, aki a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón említette, hogy 18 ezer debreceni kelt útra és utazott majdnem 500 kilométert a DVSC kedvéért. Ennek alapján kiszámolható, hogy további 14 ezren az ország más tájairól, esetleg a határon túlról érkeztek, sokan közülük alapvetően más magyar csapat szurkolójaként, hogy ők is részesei legyenek az élménynek.
forrás: https://www.flickr.com/
A mérkőzésen mindössze 13 percet kellett várni az első gólra, mikor Coulibaly szemfülesen szerzett labdát az ellenfél 16-osán belül, majd a kapuval szemben érkező ifjú Varga József elé tálalt, „Józsika” pedig parádésan emelt a bal felső sarokba (1-0)! Ekkor már összesítésben két gól volt az előny és a csapat nyugodtan és taktikusan futballozott. A 35. percben Rudolf forgolódott a bolgár tizenhatos sarkánál, majd tekintettel arra, hogy nem támadta meg senki, elvállalt egy lövést… És milyen jól tette, hiszen a labda a kapu bal felső sarkában vágódott (2-0)!
forrás: https://www.flickr.com/
Négy gól, amelyből három a kapu bal felső sarkába érkezett, Petkov kapus minden bizonnyal nem volt jó viszonyban akkoriban a kapu azon részével. A második félidőben többet birtokolta a labdát az ellenfél, több lehetőségük is volt, ám a védelem és Poleksic kapus eszén nem tudtak túljárni. A mérkőzés vége felé közeledve pedig egyre többen hitték el a nézőtéren, hogy valóban sikerül a csoda és 1995 után újra Bajnokok Ligája csoportkörbe kerül egy magyar csapat, amely ezúttal a DVSC lesz!
A mérkőzés végét jelző sípszó után pedig az ország minden részén az öröm pillanatai következtek, amelyet ki-ki vérmérséklete alapján dolgozott fel. A mérkőzés helyszínén több tiszteletkört is tettek a játékosok és a szakmai stáb, Herczeg András vezetésével, akik ezáltal végérvényesen bekerültek a magyar futballtörténelem egy fejezetébe. A mérkőzés végén több tízezer torokból szólt a Himnusz, és egy pillanatra minden helyszínen lévő és sok televíziónéző gondja-baja eltűnt, nem foglalkoztatták az otthoni, munkahelyi problémák, hanem megélte azokat a csodálatos pillanatokat! Az éjjel akkor sem ért véget, tovább folytatódott elsősorban Budapesten, a BL álom azonban egészen december elejéig tartott. Európa 32 legjobb csapata közt volt a DVSC 2009-ben!
Jegyzőkönyv:
DVSC-TEVA – Levszki Szófia (bolgár) 2-0 (2-0)
Puskás Ferenc-stadion, 32 ezer néző
vezette: Claus Bo Larsen (dán)
Debrecen: Poleksic – Bodnár, Mészáros, Komlósi, Leandro – Szakály (Dombi, 58.), Varga J., Czvitkovics (Fodor, 81.), Ramos – Coulibaly, Rudolf (Oláh, 89.)
Vezetőedző: Herczeg András
Gól: Varga J. (13.), Rudolf (35.)
A játékosok emlékezetében még ma is jól élnek a mérkőzés pillanatai és az az élmény, amelyet akkor átéltek. Három meghatározó játékos eleveníti fel a tíz évvel ezelőtt történteket:
Bodnár László, a DVSC akkori csapatkapitánya, aki a Levski elleni idegenbeli találkozón bombagólt lőtt:
„Azt a napot soha nem lehet elfelejteni, kitörölhetetlenül él az emlékeimben. A Levszki Szófia ellen kettős győzelemmel jutottunk a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Amiért még emlékezetes számomra, mivel épp nem volt csapatom, a selejtező utolsó körében igazolt le a DVSC, mondhatni belecsöppentem a BL-be, ráadásul egyből kezdőként léptem pályára két heti edzésmunkával a lábamban. Még tíz év távlatából is élénken él bennem a 180 perc, minden szituációt fel tudok idézni. Nagyon jó csapatunk volt, egységesek voltunk, jól játszottunk, szinte minden sikerült a két összecsapáson. Nem minket tartottak esélyesnek, szerintem a bolgárok le is néztek minket, de mi megmutattuk, borítani tudjuk a papírformát. Mindkét találkozón két-két gólt szereztünk, de még milyeneket! Emlékszem, a bolgár kapus ledobta a fűre a kesztyűjét és rázta a fejét, nem hitte el, milyen bombagólokat kapott. Talán Petkovot is meg lehetne kérdezni, milyen emlékei vannak a két meccsről. Az odavágó első találatát én szereztem: Cicó (Czvitkovics Péter – szerk.) balról belépve átpasszolta a labdát, átvettem, mivel nem támadott senki, ellőttem. Mivel a labda kifelé csavarodott, védhetetlenül vágódott a léc alá. Én azt hittem, olyan 20-22 méterre vagyok a kaputól, később, mikor visszanéztem, akkor szembesültem azzal, hogy 35-36 méterről vállalkoztam lövésre. Ellenfelünk ugyan kiegyenlített, de Dombi Tibi bepassza után Cicó megszerezte a győztes gól. Nálunk volt az előny, bíztunk a továbbjutásban, de tudtuk, ez nem lesz könnyű. Telt ház és fantasztikus hangulat fogadott minket a Puskás Ferenc Stadionban. A Levszki egyből egy kapufával kezdett, ekkor kicsit megijedtem, de Józsika (Varga József – szer.) gólja után megnyugodtam, onnantól átvettük a játék irányítását. Rudolf Geri góljával pedig bebiztosítottuk a győzelmet. Ami a mérkőzés után volt, a hatalmas örömünnep, azt szintén nem lehet elfelejteni. A BL főtáblán annak ellenére, hogy nem szereztünk pontot, tisztességgel helyt álltunk, emelt fővel jöhettünk le a meccsek végén a pályáról. Büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a DVSC történelmének legnagyobb sikerének.”
Czvitkovics Péter középpályás, aki csapatunk második, győztes gólját szerezte Szófiában, majd később a Fiorentina elleni is betalált a csoportkörben:
„Már maga az nagyszerű teljesítmény volt, hogy play off meccset tudtunk játszani, magyar csapatnak ez nagyon ritkán adatik meg még ma is. A kinti mérkőzésen már a bemelegítésnél hatalmas füttyszóval fogadott a 20.000 Levszki szurkoló. Ettől viszont nem remegett meg a lábunk, szerintem jó játékkal, egymást segítve, ha kellett csúsztunk-másztunk, sikerült győznünk. Boci (Bodnár László – szerk.) bombagólja megadta az alaphangot, bár egyenlített ellenfelünk, a 77. percben sikerült megnyernünk a mérkőzést. Mint minden pillanatra, erre is tisztán emlékszek: Dombi Tibi kapott labdát jobb szélen, levitte az alapvonalig, beadására pedig mindenkit megelőzve érkeztem és belsővel a kapuba pörgettem a játékszer. Azt se tudtam, hová fussak hirtelen örömömben, de Coulibaly rám vetette magát és levitt a földre. A visszavágón, a szállodából útban a stadion felé, érezhető volt, milyen felfokozott a hangulat, rengeteg piros-fehérbe öltözött szurkolót láttunk a busz ablakából. Telt ház fogadott minket a Puskás Ferenc Stadionban, még soha nem játszottunk 32.000 néző előtt. Szerencsére, ez nem bénítólag hatott ránk, hanem doppingolt minket. Voltak meleg pillanataink, de Poleksic nagyon jól védett, majd Rudolf Geri és Varga Józsi góljaival szinte sokkoltuk a bolgárokat. A második találat után már tudtuk, megnyertük a mérkőzést, ott vagyunk a Bajnokok Ligája főtábláján. A továbbjutáshoz természetesen kellett a szerencse is, mert nem minden nap rúg egy csapat két meccsen három bombagólt. Rengeteget dolgoztunk ezért a sikerért, úgy gondolom, profin lehoztuk a selejtezőköröket, egyedül a Kalmar elleni visszavágó volt „necces”. A válogatottban való szereplésem mellett, klubszinten a BL csoportkőr volt pályafutásom csúcsa, ahol topcsapatok ellen léptünk pályára. Magyar csapatnak, magyar játékosnak erre nem gyakran van lehetősége, hozzá teszem, sajnos. Anfield Road játékos kijárójában olyan labdarúgók álltak mellettem, mint Fernando Torres, Steven Gerrard, Dirk Kuyt, Jamie Carragher, de sorolhatnám még a neveket. Liverpoolban sem vallottunk szégyent, 40.000 néző előtt egyszerűen nem lehetett elfáradni. Ugyan ez volt az Oláh Gábor utcai Stadionban is, a szurkolók űztek-hajtottak minket. Lehetne hosszan sorolni a felejthetetlen emlékeket, de nem lenne elég hely, hogy mindet felelevenítsem.”
Rudolf Gergely támadó, aki a budapesti visszavágón, majd később a csoportkörben is a tizenhatos sarkáról lőtte ki a hosszú felső sarkot:
„Ez a dátum örökre emlékezetes marad számomra, de biztos vagyok benne, hogy csapattársaimnak is. Ekkor jutottunk be a Bajnokok Ligája csoportkörébe, legyőzve mindkétszer a Levski Sofiát. Ami azonnal beugrik, Puskás Ferenc Stadion, telt ház, fantasztikus hangulat, hatalmas ünneplés. Olyan periódusban voltunk, hogy a mérkőzések többségén nyugodtan léptem pályára, mert tudtam, nyerni fogunk. Ugyan ezt éreztem a visszavágó előtt is. Nagyon jó csapatunk volt, egységesek, összeszokottak voltunk, Herczeg András személyében egy kiváló edző irányított minket. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy a kinti 2:1 után, itthon hazai közönség előtt ne győzelemmel biztosítsuk be a továbbjutásunkat. Arra már nem emlékszem, hogy Bandi bá’ milyen utasításokkal látott el minket, de teljesen mindegy volt, tudtuk a dolgunkat, kevés szóból is értettük egymást. Józsika (Varga József – szerk.) és az én gólommal nyertünk 2:0-ra, ami még beugrik hirtelen, a párharc négy debreceni góljából három olyan nagy volt, hogy máig ismételni szokták az Eurosporton. Természetesen, tisztán emlékszem a találatomra: nem tudtam mit kezdeni a labdával a tizenhatos előterében, sehogy sem jött ki a lépés. Mivel senki nem támadott meg, befelé megtoltam a labdát, majd kilőttem a bal felső sarkot. A csoportkörben hasonló találatot szereztem a Fiorentina ellen. A következő kép, ami hirtelen bevillan, Dombi Tibivel doppingvizsgálatra vártunk, velem szemen ült sörrel a kezében a Levski kapusa és csóválta a fejét. Még akkor sem hitte el, mekkora gólokat kapott a két találkozón. Egyébként nem tudtam mintát adni, ezért Kicsi sok sört megitatott velem, aminek meg is lett a hatása, mikor nyilatkoztam a médiának, egy csomó „hülyeséget” mondtam, természetesen nem is adták le. A csoportkör első mérkőzésén sajnos sérülés miatt nem léphettem pályára, de ott voltam Liverpoolban. Annak ellenére, hogy egygólos vereséget szenvedtünk, nem játszottunk alárendelt szerepet. A mérkőzés után a hazai drukkerek nem csak minket tapsoltak meg, hanem a debreceni szurkolókat is, ez jó érzéssel töltött el. Én mindig a válogatottságot tartom a csúcsnak, de klubszinten, játékosként a BL csoportkör a csúcs.”
Magyar futballsiker
Elmondható, hogy a Bajnokok Ligája szereplés az egész magyar futball sikere volt. 1995 óta nem szerepelt magyar klubcsapat a legrangosabb európai kupasorozat főtábláján és sajnálatos módon azóta sem sikerült ezt a bravúrt végrehajtani. A Levski elleni visszavágón 8 magyar játékos (Leandro ekkor már magyar állampolgár volt) és csupán három légiós szerepelt (Poleksic, Ramos és Coulibaly) a kezdőcsapatban és ha hozzátesszük, hogy a kispadról is három hazai játékos szállt be a mérkőzésre, megállapítható, hogy 11 magyar labdarúgó pályára lépett azon a tíz évvel ezelőtti találkozón. Az első mérkőzésen, Szófiában 9 magyar kapott lehetőséget a kezdő tizenegyben, összességében szintén 11 magyar játékos lépett pályára. Javarészt magyar futballistákkal, magyar edzővel érte el ezt az egész országban nagy visszhangot kapó sikert a DVSC, amely készülhetett az akkor 18-szoros angol bajnok és ötszörös Bajnokok Ligája győztes Liverpool, az azokat az éveket Franciaországban uraló, 7-szeres bajnok Lyon és a kétszeres olasz bajnok Fiorentina ellen… A többi már történelem!
Rádin Márkó
