Fotó: Égerházi Péter
Három hét híján két esztendő versenymentesen – a legtöbb sportoló ilyen nehézségekbe ütközve bizonyára feladná a harcot, netalántán végleg elbúcsúzna szeretett sportágától. Koroknai Mátét azonban kemény fából faragták, a DSC-SI atlétája ugyanis elhúzódó sérülését követően idén júliusban visszatért a versenypályákra, a megpróbáltatások pedig elmondása szerint még erősebbé tették.
„A júliusi, debreceni viadal előtt legutóbb 2018-ban, berlini Európa-bajnokságon álltam rajthoz, azóta az Achilles-inammal bajlódtam – tekintett vissza a fiatalabbik Koroknai fivér, aki első nekifutásra máris 51 másodperc alá került, megnyerve ezzel a DSC-SI meghívásos háziversenyét. – Talán kölyökkoromban izgultam utoljára úgy a rajtnál, mint a hosszas kényszerpihenőt követő első futásom előtt, ám a célba érést követően már megkönnyebbültem, s éreztem, hogy a közeljövőben egy igazán jó eredményre is képes lehetek. Augusztus végére jutottunk el odáig, hogy már nem féltettem a lábam, bátran, maximális erőbedobással tudtam edzeni, s végre jól éreztem magam a bőrömben, amire az elmúlt két évben nem igazán volt példa. A szívem mélyén bíztam benne, hogy a szezon kiemelt versenyein akár négyessel is kezdődhet az időeredményem, s szerencsére kimondottan jól sikerült a formaidőzítés.”
Merthogy Koroknai a szeptemberi csapatbajnokságon átlépte a bűvös határt, 49.71-es eredményével pedig megdöntötte egyéni csúcsát is, amelyet még azon a bizonyos berlini kontinensviadalon futott.
„Az országos bajnokság és a Gyulai Memorial után sem álltunk le az edzésekkel, örültem, hogy végre teljes értékű munkát végezhetek, az eredményességnél pedig fontosabb volt, hogy nem újult ki a sérülésem. Azon a kora őszi délutánon az időjárás is a kezemre játszott, talán az ilyen apró tényezőknek köszönhető, hogy a hibák ellenére sikerült faragnom az egyéni csúcsomon. Valahol elégtételt éreztem a kálváriám után, de azt még mindig nem tudjuk, mi történt volna, ha nem egy, hanem három hónap kemény edzésmunka után állok rajthoz. Most úgy érzem, hogy lehet ezt még fokozni, egy egészséges szezon után októberben végre nem mínusz kettőről, hanem nulláról kezdhettem a felkészülést, azóta pedig rengeteget javult az állóképességem, jó formában érzem magam. November végén én is átestem a koronavíruson, ám szerencsére enyhébb tünetekkel, így december közepe óta nincs megállás, minden idegszálammal az atlétikára összpontosítok. A fedett pályás szezon számomra teljesen kimarad, a 400 méteres gátfutás ugyanis kizárólag szabadtéri szám, síkon pedig nincs értelme felesleges kockázatot vállalni.”
A kiváló atléta visszatérését követően új célokat tűzött ki maga elé, a végállomás pedig természetesen nem lehet más, mint a tokiói olimpia.
„Amikor tavaly márciusban bejelentették, hogy elhalasztják az ötkarikás játékokat, hetekig forrtak bennem az indulatok, ám utólag visszatekintve talán még profitálhatok is a döntésből – ecsetelte Koroknai. – Az elmúlt két és fél évben jóformán mindent átértékeltem az életemben, nehéz lenne szavakba önteni, hogy min mentem keresztül, s bizony voltak olyan napok, amikor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Az edzőim, a bátyám, Tibor, valamint az atlétikai szövetség korábbi versenyigazgatója, Spiriev Attila azonban a legnehezebb pillanatokban is bátorítottak, én pedig túllendültem a kesergésen, s egyre jobban megkedveltem a szürke, munkás hétköznapokat is. Sokkal alázatosabban állok a sporthoz, mint korábban, a sikernek örülök, s a kudarcot is megtanultam elfogadni, mert tapasztalataim szerint a végén úgyis minden jóra fordul. Hálás vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek, s izgatottan várom az idei első viadalt, ami jelen állás szerint a május eleji csapatbajnokság lesz számomra.”
P.G.
