Mikor kerültél közelebbi kapcsolatba a kosárlabdával?
Általános iskolában, a „KisTK”-ban, az akkori testnevelő tanárom – Sarkadi Ferenc – kedveltette meg velem ezt a sportágat. Ő akkor a Ziccer Tigrisek kosársuli edzője volt, így én is ott kezdtem el pályafutásomat. Neki köszönhetem az alapokat. Egészen 15 éves korunkig vitt bennünket, és számos szép sikert értünk el vele a fiatalabb korosztályokban. Ezután vett át minket dr. Nagy Ágoston. Az ő érkeztével szemléletváltás következett, ugyanis ő már ekkor megkövetelte a profizmust.
Mennyit edzettetek?
Heti 5 edzésünk volt. Összehasonlításképpen a velünk kb. egykorú szombathelyieknek pedig 10. A hétvégéken voltak általában a meccsek, de néha előfordult, hogy hétköznap is volt mérkőzés.
Hogy fért ez össze a tanulással?
Kezdetben nehezen. Középiskolába a Tóth Árpád Gimnáziumba jártam. Az első egy-két évben megszenvedtem vele, nehéz volt összeegyeztetni a kettőt, de aztán belejöttem. Az iskola színeiben is játszottam Ráthonyi Tamás kezei alatt, pl. B33-as diákolimpián lettünk országos másodikak. Az iskola egyébként díjazta a sportban elért sikereimet. Kétszer is megkaptam a legjobb labdajátékosnak járó Puskás-kupát, ami nagy büszkeséggel töltött el. (a díjat 1966-ban dr. Puskás Lajos TÁG-os öregdiák, jogász alapította, aki egykori válogatott labdarúgó volt – a szerk.) A középiskolai évek után, bekerülvén az egyetemre már nem foglalkoztatott annyira komolyan a kosárlabda, inkább a tanulmányaimra szerettem volna koncentrálni. Hobbi szinten és az egyetemi bajnokságban játszottam. Ugyan 2017-ben országos egyetemi bajnokságot is nyertünk, de annak már csak epizódszereplője voltam.
Milyen szereped volt a DEAC-DSI-s eredményekben?
Olyan mintha ezer éve lett volna, az emlékek megszépülnek. Komolyra fordítva a szót, elég sokat játszottam a meccseken, átlagban olyan 25-30 perceket. Általában kezdőként bedobó, azaz hármas poszton. Akkor még tizenöt kilóval biztosan könnyebb voltam, de a 190 centim a legtöbb csapat ellen erre a posztra predesztinált. Egyébként ott játszottam, ahol az edzőm épp számított rám, hádvédtől négyes posztig kényszerűségből mindenhol megfordultam olykor-olykor. Én egyébként leginkább az asszisztokban és a védekezésben jeleskedtem, a pontdobás mások reszortja volt, de megesett azért, hogy eljutottam 15-20 dobott pontig is harmadik opcióként. Konkrétan, a 2013-as döntőben talán harmadik, negyedik legeredményesebb játékos voltam a csapatban.
Volt bármi előjele annak, hogy a 2012/2013-as szezon során a Szombathely mögött ti lesztek az ország második legjobb junior csapata?
Igazából már egy évvel korábban is bejutottunk a nyolcas döntőbe, de a Körmend az utunkat állta akkor az elődöntőben. Akiket természetesen akkor is a Falco vert meg a fináléban. Pontosan ugyanúgy 37 pont különbséggel, mint rá egy évre minket. Végül a bronzérem azért összejött a Honvéd ellen. Mindez azért is volt nagy szó, mert a junior korosztály akkor az U18-at jelentette, mi pedig – talán egy, két kivételtől eltekintve – mind 17 évesek voltunk. Azt is hozzá kell tenni, hogy a döntő torna itt volt Debrecenben az Oláh Gábor utcán. Nagy élmény volt barátok, családtagok előtt játszani. A szüleim a mai napig felemlegetik azokat a meccseket.
Akkor az ominózus 2012/13-as szezonban már ti voltatok a nagyok?
Érdekes, hogy nem. Az MKOSZ pont akkor hozott egy olyan szabályt, hogy még 94-esek – mi ugye 99%-ban 95-ösek vagy fiatalabbak voltunk – játszhattak. Egyéként az ezt követő évben pedig visszaállították az U18-as korosztályt, és már csak 96-os vagy fiatalabb születésűek kerülhettek pályára. Nagy kár, mert akkor talán lehetett volna némi esélyünk a Szombathely ellen, hiszen onnan többen is kiöregedtek, nálunk pedig a csapat nagy része még játszhatott volna. Sajnos ezzel pont pechünk volt.
Említetted, hogy például a Falco játékosai kétszer annyit edzettek, mint ti. Hogy bírtátok fizikálisan?
A Falco ellen konkrétan közel 10 kiló és 10 centi hátrányunk volt minden poszton. Ez rengeteget számít a pályán. Arra viszont büszke vagyok, hogy a tornán mi dobtuk nekik a legtöbb pontot, nyilván nem érdemtelenül ellenünk játszották a döntőt.
Fel tudnál sorolni pár nevet, akik ellen akkor játszottál, és ma magas szinten űzik a sportágat?
Persze. Az akkori Falcoban ott volt Váradi Benedek, Perl Zoltán, Bognár Kristóf, Simon Kristóf. A Körmendből Golomán György, illetve az akkor még Kaposvárott játszó Benke Szilárd jut most így hirtelen eszembe.
A csapatotokból ki lett NB1-es játékos?
Senki. Legalábbis eddig. Három egykori csapattársról tudok, akik jelenleg a másodosztályban, az NB1/B csoportban játszanak, teszem hozzá nem is rosszul.
És a többiek?
A többiek maximum hobbi szinten, esetleg egyetemi bajnokságokban. A legtöbben elszakadtunk az aktív kosárlabdától. De természetesen követem a sportág eseményeit.
Mi lehet ennek az oka? Miért nem lett belőletek, egy ob ezüstérmes csapat tagjaiból profi játékos?
Ennek számos oka van. De ami talán a legfontosabb, hogy két-három kivételtől eltekintve egyikünk sem akart ténylegesen kosárlabdázó lenni. Nem ebből akartunk később megélni. Mi jól akartuk magunkat érezni. Nagyon jó volt a csapat kémiája. A mai napig tartó barátságok szövődtek. Igazából az edzőnk – dr. Nagy Ágoston – szakmaiságát dicséri, hogy eljuttatott minket ilyen magas szintre, és olyan játékosok ellen játszattunk, akik ma meghatározó egyéniségei a magyar kosárlabdának. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha olyan lehetőségeink lettek volna, mint a mai utánpótlás korúaknak, lehet, hogy többen elgondolkodtunk volna a profi karrieren.
Az sem volt jellemző, hogy az országos döntőben szereplő egyesületeknek nincs első osztályú felnőtt csapata. Nekünk nem volt akkoriban. Talán ez is hozzátett ahhoz, hogy nem láttunk perspektívát a felnőtt karrierben.
Van a jövőben bármilyen terved a kosárlabdával? Gondoltál rá, hogy edzősködj?
Nincsenek ilyen ambícióim. Nekem a kosárlabda az már csak egy hobbi marad, amit szeretek űzni, követem amennyire tudom. Számomra ennyi és nem több. Vannak edző barátaim, akik benne vannak a mai akadémiai rendszerben, de én ennek nem szeretnék részese lenni.
Hogyan látod a mostani debreceni kosárlabda helyzetét?
Amennyire én kívülállóként belelátok, illetve az imént említett barátaim által betekintést nyerek a nálunk folyó képzésbe, abból azt szűröm le, hogy fejlődik a debreceni kosárlabdázás, mind infrastruktúrálisan, mind szakmailag. Ugye azt tudjuk, hogy a pénz nem minden, ahhoz tenni is kell, hogy tovább fejlődjön a sportág mind országos mind helyi szinten. Álláspontom szerint itt Debrecenben nagyon sokat tesznek is ezért. Olyan klubmodellt építettek fel itt az elmúlt években, ami országos szinten majdhogynem egyedülálló. Van stabil első osztályú csapat, így most van hova eljutnia egy fiatalnak, van perspektíva, előrelépési lehetőség.
A ti junior eredményeitek óta született-e hasonló siker Debrecenben?
Úgy tudom, 2018-ban ugyancsak második lett a Debreceni Kosárlabda Akadémia junior férfi csapata.
Mit tanácsolsz a mai tizenéves debreceni kosarasoknak? Mit adnál nekik útravalóul?
Először is gondolják át, hogy profi kosárlabdázók szeretnének-e lenni, vagy pedig csak hobbi szinten akarják űzni ezt a sportot. Ha kosárlabdázók akarnak lenni, akkor éjjel-nappal ezzel kell foglalkozni, ennek kell alárendelni mindent, nem nagyon lesz szabadideje az embernek. Már nagyon fiatalon profiként kell gondolkodni és úgy is kell élni a mindennapokban. Viszont, ha csak a társaság miatt, a játék szeretetéért akar sportolni valaki, akkor alacsonyabb szinten heti 2-3 edzéssel ezt abszolválni tudja. Az akadémiai rendszer nyilvánvalóan az előbbit hivatott szolgálni.
U.Á.
