Fotó: nb1.hu
Délután fél kettő, harminc fok. Végtelen hosszúnak tűnő, kígyózó sor állt a Grupama Aréna előtt. A Magyarország – Portugália labdarúgó Európa-bajnoki mérkőzésre jeggyel rendelkező (magyar) szurkolóknak ugyanis egy karszalagot kellett kiváltani a mérkőzésre való belépéshez, melyet a főváros három pontján vehettek át védettségi igazolványuk felmutatásával. A sor viszonylag gyorsan haladt, és a sör is ugyanilyen ütemben fogyott. Közel fél óra sorban állás után végül megkaptuk a hőn áhított sárga szalagot, most már semmi sem állhatott az utunkba.
Már az autópálya menti pihenőknél megállva is kizárólag magyar mezes szurkolókkal – és rendőrökkel – találkoztunk, ahogy beértünk Pestre, a jelenség tovább eszkalálódott. Lépten-nyomon piros-fehér-zöldbe öltözött emberek, trikolorral díszített autók, fél nappal a kezdés előtt már javában meccshangulat uralkodott.
A Puskás Aréna méretei szinte felfoghatatlanok. Ahogy közeledtünk, úgy nőt az embertömeg. A meghirdetett vonulásról ugyan lemaradtunk, de így is több ezer emberrel egyszerre érkeztünk meg a stadionhoz, ahová mágneskapun és hőkamerákon keresztül vezetett be az út, egyébként meglepően gyorsan. Itthon szokatlan jelenség, hogy a hazai és vendég szimpatizánsok ugyanazon a bejáraton lépnek be, valamint mindenféle rács és háló nélkül ülnek közvetlenül egymás mellett. Másfél órával a kezdő sípszó előtt már kezdett megtelni élettel és hangulattal a Puskás. A saját magunk hangulata fokozása, valamint hidratálásunk érdekében ismét sorba álltunk, immáron sörért. Az előbbivel szemben, ezúttal egy ismert jelenség fogadott: szektorunk büféjében 5 pultból 3 működött, kriminális lassúsággal. Ekkor még italunkhoz jutottunk, de egy órával később négyfős társaságunknak nem sikerült elköltenie újabb 6600 forintot, mert a kiszolgáló lány sírva fakadt, és otthagyta a pultot. Azt gondoltuk, hogy ilyen csak a Nagyerdei Stadionban történhet meg, ahol már egy negyedház is komoly gondokat okoz a kiszolgálás terén, de sajnos nem. Olyan ez, mint a MÁV: őket a téli hideg, a Puskás Aréna büfé üzemeltetőit a teltház érte váratlanul.
Apropó váratlan! A helyszíni műsorközlő két nyelven, magyarul és angolul működött, azt azonban sosem gondoltam volna, hogy itthon, hazai pályán kizárólag Roland Sal(l)ai és Péter Gulácsiként lesznek bemutatva játékosaink.
A B középpel szembeni lelátón ültünk (álltunk), körülöttünk csupa olyan nézővel – szándékosan nem szurkoló – akinek láthatóan ez volt az első élőben megtekintett futballmérkőzése. Nincs ezzel semmi baj, mikor, ha nem most lehet elkezdeni a meccsre járást. Az már annál érdekesebb volt, hogy a mellettünk helyet foglaló magyar középkorú hölgytársaság végig a portugáloknak drukkolt, mindenkire szúrós és értetlen tekinteteket vetve, aki ki merte fütyülni Cristiano Ronaldót. Az atmoszféra mindemellett leírhatatlan volt, a magyar közönség ténylegesen szurkoló része alaposan kitett magáért, és a vereség után is hosszú perceken át éltette és tapsolta a csapatot.
Abban szinte mindenki egyetért, hogy a jobb csapat győzött, a háromgólos különbséget ugyanakkor túlzásnak éreztük, ahogy Ronaldo gólörömét is első gólja után, repültek is felé a söröspoharak. Cakir játékvezető ténykedése sem nyerte el a publikum tetszését, élőben úgy tűnt, ítéleteivel rendre a mi válogatottunkat sújtja. Nemzeti csapatunk minden egyes tagja kitette a szívét a pályára, küzdöttek harcoltak Nagy Ádámék, Gulácsi Péter pedig remekül védett. A legapróbb sikeres hazai megmozdulást is óriási ováció és tapsvihar követte, bízzunk benne, hogy a szombati Franciaország elleni mérkőzésen még nagyobb erőt tudnak meríteni játékosaink a buzdításból, szükségük lesz rá.
A meccs előtt társaságunk egyik tagja úgy fogalmazott, hogy mindegy mennyi lesz a vége, csak lássunk egy magyar gólt. Azt azonban nem tette hozzá, hogy az a találat lehetőleg érvényes is legyen. Lehet ezen múlott… Azt a pár másodperc eufóriát viszont, melyet Schön Szabolcs lesgólja szerzett soha nem felejti el egyetlen magyar szurkoló sem.
U.Á.
