Elég távol élsz szülővárosodtól. A sportpályafutásod végeztével egyből ide költöztél?
A sport mellett diplomát szereztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán, így mikor befejeztem a kézilabdát, egy országos szállodalánc ajánlott munkát Bükfürdőn, ahonnan pár év után egy soproni szállodához „igazoltam”. Jelenleg viszont a férjem ügyvédi irodájában dolgozok.
Nyíregyházán születtél, ahol a kézilabdát is elkezdted. Voltak egyéb próbálkozások is?
A kézilabdát 15 évesen, a gimnáziumi éveim alatt kezdtem el, előtte belekóstoltam más sportágakba is. Vívtam, azt a térdem nem bírta, atlétizáltam, röplabdáztam.
Melyik osztályban volt akkor a nyíregyházi csapat?
A felnőtt csapatba kerültem, a megyei első osztályban szerepeltünk.
Hogy kerültél a kapuba?
Nálam egyértelmű volt a választás, kapus akartam lenni. Ennek van egy kis hiúsági oka. Nem szerettem, ha máson olyan ruha van, mint rajtam és a kapusok egészen más mezben voltak, mint a mezőnyjátékosok. Mindig irigyeltem Grosics Gyulát, aki egyedüliként volt feketében a csapatból. Első mezem is egy valaha fekete, de már szürke, kopott mez volt, egyes számmal a hátulján.
Eredetileg az átlövő posztot képzelték el nekem, de én megmondtam, kapus akarok lenni, ha nem engedik, elmegyek. Ott is akartam hagyni az edzést, úgy jött utánam a testnevelő tanár és egyezett bele, hogy kapuba álljak. Már volt 2-3 kapus, edzéseken ott álltam a kapu mellett és kérleltem őket, engedjenek engem is védeni.
Tehetséged hamar kiütközött, mert a Ferencváros leigazolt.
A Volán Dózsa szeretett volna leigazolni, de közben jött a Fradi ajánlata és azt fogadtam el, így 17 évesen felkerültem Pestre, az ifi csapathoz.
Vidékről Pestre. Nem volt nehéz a váltás?
Nem, mert mindenképp sikereket akartam elérni, amire a Fradinál meg volt a lehetőség. Tartottam attól, a szüleim nem engednek, mert féltettek, óvtak, de leültünk beszélgetni és a döntést rám bízták, később ne őket hibáztassam, ha nem tudom megvalósítani a terveimet.
Egy év után már Tatabányára kerültél. Ez nagy előrelépés volt?
Mindenképp, hiszen ott sokat tanultam. Eredetileg Győrbe kerültem volna, már alá is írtam az átigazolási lapot, de egy nyíregyházi kézilabdatornán ott volt a Tatabánya férficsapata, kapuban Bartalos Bélával. Nekem akkor ő volt az „Isten”, a legnagyobb kapus és mindenképp autogramot szerettem volna tőle. Bemutattak neki, beszélgettünk és közben kiderült, hogy a Tatabányai Bányász női csapata épp kapust keresett. Laurencz László volt ott az edző, elintézték, hogy hozzájuk kerüljek. Béla sokat foglalkozott velem, rengeteget tanultam tőle, az ő kapusedzései egy életre szóló élményt jelentettek számomra.
Bartalost csak csodáltad, vagy titokban szerelmes is voltál belé?
Csodálat. Ahogy az előbb mondtam, számomra ő volt „A kapus”, a legnagyobb. Valahol az eligazolásomhoz is köze volt, mert ő sajnos később Veszprémben folytatta pályafutását.
Egy élcsapattól egy majdnem kieső csapathoz igazoltál Debrecenbe. Mi volt a váltás oka?
Édesapám nagyon beteg lett és közel akartam lenni hozzá. Így édesanyámnak is tudtam segíteni.
Utólag kiderült ez nagyon jó döntés volt. Az igazi sikereket a Lokival érted el.
Ez így van. Ami számomra sikerek, élmények voltak, mind Debrecenhez köthető. Ráadásul olyan szurkolótábor előtt játszhattunk, amihez fogható a mai napig nincs. Lehettem volna még többször válogatott, ha eligazolok, de maradtam és a debreceni közeg, a társak és a fantasztikus szurkolók kárpótoltak.
Mi volt a sikerek titka?
Sok új játékos került akkor velem együtt a csapathoz, Komáromi Ákos lett a vezetőedző, aki olyan edzéseket tartott, ami abban az időben férficsapatoknál volt szokás. Ezzel olyan erőnlétre tettünk szert, hogy szét tudtuk futni az ellenfeleinket. Természetesen kellettek a jó képességű játékosok is. Mindegyikőnkben ott volt a mindenáron való győzni akarás. Ezek kellettek, a MK győzelmekhez és a bajnoki címhez.
Visszaemlékszel, mikor vált biztossá, hogy bajnokok lesztek?
A bajnokság vége előtt pár meccsel lett biztos, de nem engedtünk ki, mert presztizsből is veretlenül akartuk megnyerni a bajnokságot és ez sikerült.
A szezon kezdetekor a bajnoki elsőség volt a kitűzött cél?
Nem, de mint minden sportolóban, a győzni akarás bennünk volt. Aztán jöttek az eredmények és menetközben megjött az étvágy. Jó pár meccsel a bajnokság vége előtt már beszéltük a lányokkal, bajnokok lehetünk. A több éves kemény munka beérett a bajnoki címmel.
Szépek, csinosak, sikeresek voltatok. Gondolom, hódolóitok is akadtak szép számmal.
Igen, voltak aranyos szerelmeslevelek, de inkább a szurkolók szeretetét éreztük. Volt egy különös eset, egy titkos hódolómmal. Kiderítette, hol lakok, egy este becsengetett hozzám és megajándékozott egy világítószemű porcelán macskával. A lányok azóta is kérdezik, meg van-e még.
Az akkori városvezetés is elismerte a sikereteket.
Igen, megkaptuk a Pro Urbe díjat. Büszkék voltak ránk az akkori vezetők, nem tudtunk olyat kérni, amit ne tettek volna meg nekünk, még a rendőrök is elnézőbbek voltak velünk. Kimondhatatlan érzés volt a szurkolók szeretete is, amit kaptunk tőlük. Utaztak utánunk, bárhol léptünk pályára, még külföldre is elkísértek minket, pedig biztos sokat kellett spórolniuk az útiköltségre. Ezért is kellett minden meccsen a maximumot nyújtanunk, „meghalnunk” a pályán, ne okozzunk számukra csalódást.
Még Tatabányán voltam, mikor Laurencz Laci bácsi elvitt minket a bányába, beöltöztettek bennünket bányász „szerelésbe” és lementünk az aknába a bányászok közé. Később elmondta, azért tette, hogy lássuk, azok az emberek keményen dolgoznak, rövid pihenőidejükben olvassák a híreket, főként azt, hogyan játszottunk. Nekünk olyan teljesítményt kell nyújtanunk a meccseken, hogy ne rontsuk el a napjukat.
A debreceni évek után Hollandiába szerződtél. A sikerek ott is folytatódtak?
Nagy Zsuzsival együtt mentünk ki a Swift Roermond csapatához, akkor még másodosztályban játszottak. Következő évben már feljutottunk, akkor csatlakozott a csapathoz Sziszi (Szilágyi Katalin) is és abban az évben meg is nyertük a Holland bajnokságot, amit zsinórban még kettő követett, mellette háromszor a kupát is megnyertük.
Pályafutásod alatt, volt olyan ellenfeled, akire azt mondtad, csak ő ne lőjön kapura?
Igen, volt egy, Csíkné. Balkezes jobbszélső volt, bevetődött, legtöbbször fej mellé dobta a labdát, néha-néha oda is rúgott.
33 évesen fejezted be a kézilabdát. Miért döntöttél így?
Egyszerűen elég volt, belefáradtam. Annakidején azt mondtam magamnak, csak addig csinálom, amíg örömömet lelem benne. Voltak régi vágyaim, tenisz, síelés, amit még szerettem volna kipróbálni. A mozgás viszont mai napig része az életemnek, kerékpározok, teniszezek, úszok, ha kimarad 1-2 nap, már nem érzem jól magam. Ez nálam függőség.
Októberben lesz a bajnoki címetek 30. évfordulója, újra együtt lesz a csapat. Csak ilyenkor találkoztok vagy egyébként is összejöttök?
Legutóbb a 25 éves évfordulón szerveztek ünnepséget számunkra, de a lányokkal tartjuk a kapcsolatot, tudjuk, kivel mi történik. Tavaly egy szomorú esemény miatt találkoztunk, akkor volt Nagy Zsuzsi temetése. A lányok azt kérték, írjam meg és mondjam el a búcsúztatót, de képtelen voltam rá. Megkértem Szentgyörgyi Jancsit, ő írta meg és mondta el a nekrológot, neki is nagyon fájdalmas volt ez.
Teljesen elszakadtál a sporttól, kézilabdától?
Civilként élek, dolgozok, készültem a sport utáni életre, nem a sportmúltamból akartam megélni. Szégyellem bevallani, a kézilabdától elszakadtam, ennek valószínű, az is az oka, hogy Sopronban nincs. Ha most Debrecenben élnék, valószínű, kijárnék a mérkőzésekre. TV-n keresztül szoktam meccseket nézni, időnként azon kapom magam, hogy mozdulok reflexszerűen a lövésekre.
Teljesnek érzed a sportpályafutásod?
Úgy gondolom, igen. Bár a nemzetközi kupagyőzelem hiányzik. Közel álltunk hozzá pedig, Lipcsébe nagy előnnyel utaztunk a visszavágóra, de a bírók elcsalták a meccset. Ez mai napig fájó emlék.
Civil emberként mik a céljaid az életben?
Boldogság és egészség. Figyelemmel követtem a Masters VB eredményeit, egy 90 éves néni a 800 métert 22 perc alatt leúszta, ami számomra hihetetlen, hogy ennyi évesen is sportol, egészséges. Bárcsak megadatna ez nekem is! A „jó példa” ott van előttem is, hiszen Édesanyám is a 90. évében jár…