Valahogy mindenki elkezdi, nézzük, hogy indult el a kézilabdázás és a játékvezetés Rontó Ádám életében. – A játékvezetésre a szüleim hívták fel a figyelmet, akik szintén aktív részesei a kézilabdának; kiváló, sikeres utánpótlásedzők. Ők láttak benne karrierlehetőséget, amelyért a mai napig hálás vagyok nekik. 2012-ben tettem le az alapfokú játékvezetői vizsgát. A Magyar Kézilabda Szövetség ebben a kezdeti időszakban nagy tapasztalattal rendelkező játékvezetőkkel küldött mérkőzésekre, ahol sokat tanultam a rutinos kollégáktól. A mérkőzések végén megbeszéltük az eseményeket, így meccsről-meccsre folyamatosan gyűjtöttem a tapasztalatokat. Sok pozitív visszajelzést kaptam, amely egy fiatalnak nagyon sokat jelent. Akkor még aktívan kézilabdáztam is, így egy idő után elkerülhetetlenné váltak az ütközések, választanom kellett. A játékoskarrieremet már több sérülés is akadályozta, így nem volt nehéz meghozni a döntést, hogy a jövőben a játékvezetésre koncentrálok – mondta el a kezdetek kapcsán a debreceni spori.
És hogy mi szerethető ebben a sokszor nehézségekkel, kihívásokkal teli szakmában? – Elsősorban azért szeretem a játékvezetést, mert folyamatos kihívásokat tartogat; minden héten újabb nagy „csatáknak” lehetek a részese. Szeretem, ahogyan a mérkőzések rendben lezajlanak, ahogy folyamatosan kapcsolatban vagyunk a játékosokkal, edzőkkel. A legnagyobb kihívás pedig az, hogy hatvan percen keresztül nem lazulhat a figyelem, sőt, a mérkőzés végső – döntő – időszakában még nagyobb súlya van egy-egy ítéletnek, amelyek akár magát az összecsapást is eldönthetik. A csapatok maximális profizmussal készülnek egy-egy mérkőzésre, jogosan várják el a minőségi közreműködést a játékvezetőktől. További kihívás, hogy a kézilabda az elmúlt időszakban sokkal gyorsabbá vált – az új szabályok egy része is ezt támogatja –, így még rövidebb idő alatt kell meghozni a sorsdöntő ítéleteket is. Visszatérve az ítéletek meghozatalához, nem csak a mérkőzés végén van óriási súlyuk, ugyanis a kezdeti ítéletek azok, amelyekkel megalapozzuk akár a progresszivitást, amelyet aztán tartani kell a találkozó egészén keresztül. Ráadásul a kézilabda egy olyan látványsportág, amely egyre nagyobb tömegeket mozgat meg, akik érteni szeretnék az ok-okozati összefüggéseket, egy-egy ítélet okát, miértjét. A működésünk során fontos nekünk, hogy a jelzéseink során egyértelművé tegyük ezeket minden résztvevő számára; játékosok, edzők, nézők. Kihívás a kifinomult, egyértelmű előadásmód megvalósítása amellett, hogy a mérkőzést a szabályok keretein belül tartjuk – foglalta össze mindezt Rontó Ádám.
Természetesen a játékvezetőknek is van magánéletük, nemcsak a pálya környékén találkozhatunk velük. – Azt leszögezném a legelején, nehezen lehet ezt a szakmát összeegyeztetni a magánélettel. Egy-egy mérkőzésért akár 2-4 órát is kell utazni, mérkőzés előtt pedig legalább 1 órával már a sportcsarnokban vagyunk, a mérkőzést követően pedig rendszeresen megbeszéljük az eseményeket a versenybíró-, ellenőrkollégákkal, de akár a csapatok képviselőivel is a kérdéses helyzeteket. Így összeségében egy-egy meccs egy egésznapos elfoglaltság, amelyet a családnak el kell fogadnia, különben nem működhet. Én személy szerint szerencsés vagyok, a feleségem és a kislányom maximálisan támogatja a karrieremet, másképpen nem is menne. Természetesen nehéz, amikor ebéd után elköszönök tőlük, amikor hazaérek pedig már alszanak, de ez ezzel jár. A munkahelyválasztásnál pedig minden esetben elmondtam, hogy ez velem jár, az első osztályú mérkőzések nagyrésze hétköznap van, amely utazással és az adott napon távolléttel járhat. Az elmúlt 10 évben a munkaadóim rugalmasan álltak a játékvezetéshez, támogatták azt, én pedig természetesen azonos rugalmassággal álltam és állok a fő munkámhoz, így jelenleg is kiváló az együttműködésünk – vélekedik a fiatal spori, aki hozzátette, hogy összességében a család és a munkahely támogatása nélkül nem lehet minőségi játékvezetői tevékenységet végezni szerinte.
Rontó Ádám több mint 10 éve játékvezetői kerettag, adódott a kérdés, hogy melyik a legemlékezetesebb összecsapása: – Nem tudnék egy mérkőzést kiemelni, azt viszont egyértelműen állíthatom, hogy minden rangadóra, minden kiélezett, szoros mérkőzésre örömmel gondolok vissza. Ezekben a szituációkban mi játékvezetőként is átéljük a mérkőzés hőfokát, de ettől függetlenül persze megőrizzük a higgadtságunkat, ugyanis így hozhatjuk meg a megfelelő ítéleteket.
A kézilabda játékvezetőkről érdemes tudni, mindig párban dolgoznak, és állandó társsal. De hogy ez mit is jelent? – Ez egy többösszetevős dolog, ugyanis kell egy nagyfokú összeszokottság, amely azt jelenti, hogy a pálya másik oldaláról is érzem, hogy mit fog ítélni a társam, ismerjük egymást. Mérkőzés közben folyamatosan kommunikálunk egymással, így ennek működnie kell. Van egy saját stílusunk, amelyet hosszú évek alatt alakítottunk ki, legyen szó előadásmódról, sípjelekről, a résztvevőkkel történő kommunikációról, vagy akár csak az egységes fellépésről. A társammal a pályán kívül is jóban vagyunk, baráti a kapcsolatunk. Ez azért is fontos, mert a hosszú utazások nem unalmasak, jó hangulatban telnek, így jókedvvel érkezünk egy-egy mérkőzésre. Ha az egyik játékvezető hibázik, mindketten hibázunk, így ilyen szituációban támogatni kell a társunkat, fontos, hogy reálisan és azonosan ítéljük meg az eseményeket. Szintén fontos, hogy a jó és rossz ítéleteket, szituációkat meg tudjuk beszélni akár a hazaúton, akár másnap – mondta el a cívisvárosi sípmester.
És vajon mi a helyzet a sportág egy másik fontos, mindig elégedetlenkedő szegmensével, a szurkolókkal? – Érezzük a szurkolók reakcióját mindig, nehéz nem meghallani 1000-2000 ember egyértelmű véleményét egy-egy ítélet után, de az évek során megtanultunk úgy együtt élni ezzel, hogy nem engedjük, hogy befolyással legyen a teljesítményünkre. A jogos kritikák zavarnak, hiszen nem akarunk hibázni, de a közönség mindent lát. A reakciók természetesen jók és rosszak is, a játékvezetőket nem csak szidják azért, elismerő szavakat is kapunk. Szerencsére necces szituációt nem tudok felidézni az elmúlt évekből a szurkolók kapcsán, és remélem ez így is marad – válaszolt bizakodó hangnemben Rontó Ádám, akit elmondása szerint a szurkolók, vagy a hétköznapi emberek azért az utcán nem ismernek fel, nem celeb ugyanis a játékvezető, de szakmai berkeken belül annál inkább leszólítják akár a civil életben is.
Rontó Ádám végül megfogalmazta a legnagyobb célját, álmát is a játékvezetés kapcsán: – Még hosszú éveken keresztül szeretném szolgálni a magyar kézilabdázás érdekeit szoros mérkőzéseken és rangadókon történő közreműködések során.
A jövő heti Feketén-fehérenben a DEAC mint Tehetségközpont működésébe láthatunk bele egy tűzhöz közeli szakember szemével.
P.I.
