Legutóbb nagyon fontos mérkőzést húztatok be, a legfőbb rivális Esztergomot fektettétek két vállra a Hódoban, ezzel hatalmas lépést tettetek a bronzérem felé…
Már a mérkőzés előtti napokban, de még a kezdő sípszó előtt is azt éreztem, ez a párharc csak a mi sima győzelmünkkel záródhat. Sejtésem beigazolódott, tizenegygólos különbséggel nyertük meg a rangadót. Mindenki tudta, milyen presztízzsel bír ez a meccs, tudtuk, mi a tét, nagyon motiváltan léptünk pályára. Meg akartuk mutatni, nem csak jobbak, hanem sokkal jobbak vagyunk az Esztergomnál. Nehéz meccsre számítottunk, de fölényesen győztünk. Az elején nekünk szinte minden összejött, míg ellenfelünknek semmi, utóbbi annak köszönhető, hogy kiválóan védekeztünk, melyhez jó kapusteljesítmény párosult. Ezzel sikerült megtörnünk őket, így nem volt számukra visszaút.
Innentől a kezetekben van a sorsotok, csak rajtatok múlik, meg lesz-e a most biztosnak látszó 3. hely…
Szeretjük az olyan szituációkat, mikor a mi kezünkben van a sorsunk, ha máséban van, abból általában nem jövünk jól ki. Még hosszú a bajnokság, de tudjuk mi a tét, mindent megteszünk azért, hogy meglegyen a bronzérem.
Remek teljesítményt nyújtotok a 2025-26-os idényben: közel álltok a bronzhoz, versenyben vagytok a Magyar Kupában, ott vagytok a BL nyolcaddöntőben. Mi a csapat ereje?
Kiváló a közösség, nagyon egységesek vagyunk, sok intelligens játékosunk van, értjük egymást, átbeszéljük a különböző szituációkat és ezeket tudjuk is kivitelezni a pályán. Tehetséges fiatalok vannak a keretünkben, akik bizonyítják, erősségei lesznek a csapatnak. Nem biztos, hogy BL meccsen kapnak már szerepet, de edzőnk bajnokikon megadta nekik a lehetőséget, amivel tudtak is élni. Én is voltam fiatal, tudom, milyen ebben a korban a felnőttek között játszani. Szeretek velük kommunikálni s pályán, próbálom nyugtatni őket, és mindig azt mondom nekik, nem kell izgulni, tegyék azt, amit tudnak.
Említetted, te is voltál fiatal. Egy nógrádi kislány miért kötött ki a kézilabda mellett?
Nagypapám nagy sportrajongó volt, mivel gyerekként édesanyám főiskolai elfoglaltsága miatt sok időt töltöttem nagyszüleimnél, állandóan sportközvetítéseket néztünk. Családomból is többen sportoltak, mamám és édesanyám kosárlabdáztak, apukám pedig tájfutó és bokszoló volt. Gyerekként sok mindent kipróbáltam – röplabda, úszás, karate, vízilabda – de a kézilabda mellett tettem le a voksomat, és nem volt kérdéses számomra, e mellett maradok. Áltlánosban indult a pályafutásom az iskolai csapatban, edzőm hamar felfedezte bennem a tehetséget. Bíztatott engem és szüleimet, érdemes lenne magasabb szinten tanulnom a kézilabdát. Elkezdtünk keresgélni, hol vannak olyan utánpótlás egyesületek, ahol jó kezekben leszek, és nem kell az ország másik felébe költöznöm. A Fradi és a Vác között vacilláltunk, végül az utóbbi klubot választottuk, mert volt lehetőség az előre lépésre, sok fiatal bizonyíthatott az első csapatban. Idővel bemutatkozhattam a felnőttek között, majd a több játéklehetőség miatt kettős játékengedéllyel Gödön kézilabdáztam. Itt Kirsner Erika és Tóth Tímea voltak a csapattársaim, akiktől rengeteget tanultam.
Következett a Dunakanyar, majd egy vargabetűvel Debrecen…
Azt éreztem, tíz év után váltanom kell, nagyobb kihívásokra vágytam, bíztam magamban, tudtam, meg tudom ugrani a magasabbra tett lécet. Szilágyi Zoltán volt az edzőm Vácott, aki később a DVSC-hez került, mintha érezte volna, csapatot keresek magamnak, felhívott és közölte, szeretné, ha Debrecenbe költöznék. Nem haboztam, azonnal igent mondtam az invitálásra. Ennek már négy éve, azóta nagyon megszerettem a várost, de a tájékozódással a mai napig vannak gondjaim. Van néhány utca, amit ismerek, de ha újat mondanak, fogalmam sincs, merre induljak el. Nem lakok messze a Hódostól, de hónapokig a GPS segített, hogy ne tévedjek el, idejében odaérjek az edzésekre. Szabadidőmben gyakran megfordulok a Nagyerdőn, nagyokat sétálunk kutyáimmal.
Látva a játékodat, az azonnal észrevehető, hogy mindig megtaláld a réseket a falon. Ez adottság, vagy tanulható?
Mikor elkezdtem kézilabdázni, úgy vélem, ez meg volt bennem, majd a Vácnál egy kis tudatosságot „vertek” belém, mely szituációkat kell elvállalnom és melyeket nem. A TV-ben is néztem, hogy csinálják ezt a nagyok, próbáltam mindent ellesni tőlük.
Azért próbálnak megállítani az ellenfelek, mondhatni, nem bánnak veled kesztyűs kézzel…
Meccsek után vannak a testemen lila foltok, fáj is, de a pályán ezt el kell viselni, szerencsére elég magas a fájdalomtűrő küszöböm. De ez az én játékstílusom, ez pedig ezzel jár, viszont a kézilabda szeretete erre a legjobb gyógyír.
Hogyan képzeljük el Hámori Konszuélát civilben? Ahogy a pályán, azon kívül is határozott vagy?
Igen, de tudok önfejű és makacs is lenni, ám a civil életben szeretem megtalálni az egyensúlyt, mikor kell határozottnak lenni és mikor kell hátra lépni. Egy energiabomba vagyok, aki nem szeret otthon ülni, ezért is megyek két kutyámmal sokat sétálni. Meccsek után elfáradok, egy napig azt érzem, átment rajtam az úthenger, ilyenkor filmeket nézek. Az a tapasztalatom, ha csak otthon fekszek, jobban elfáradok. Unatkozni nem soktam, ha van társaságom, akkor elmegyünk szaunázni, vagy beülünk egy presszóba kávézni, beszélgetni. Szerencsére sokat van itt a családom, velük is mindig szervezünk közös programokat.
Gyakran látogatsz haza?
Sajnos ritkán, mivel kevés szabad hétvége van. A távolság miatt nem érdemes egy napra hazautazni. Mivel elég feszített a programunk, a szabad hétvégéket is Debrecenben töltöm, nem vezetek azért két és fél órát, hogy másnap reggel ismét volán mögé üljek. Legutóbb a karácsonyi ünnepeket töltöttem Salgótarjánban.
Apropó Salgótarján. Feltűnt, nincs tájszólásod…
Nem tudom miért, de soha nem volt, pedig Salgótarján mellett egy kis faluban nőttem fel, ahol mindenki tájszólással beszélt. Ám ez a családomra sem volt jellemző, iskolába is a városba játram, szerintem ezért nem ragadt rám.
Magasra jutottál a kézilabdában, viszont a nemzeti címeres mezt csak két alkalommal húzhattad magadra…
Minden játékos álma a válogatottság. Sokáig bántott, hogy nem kaptam meghívót, de már túlvagyok rajta, klubomban teszem a dolgom, nem szomorkodok e miatt.
Stabil tagja vagy a kezdőnek, ritka, mikor hiányzol az alapcsapatból, mint ahogy az is, hogy meccset hagynál ki…
Nincs bérelt hely a kezdőben, ahhoz, hogy ott legyél, az edzéseken és a meccseken jól kell teljesíteni. Az első debreceni évemben nem ment úgy a játék, ahogy reméltem, de mára elértem azt, hogy edzőnk legtöbbször a kezdőben számít rám. Nyáron egy kisebb hullámvölgybe kerültem, ez annak is volt betudható, hogy begyulladt a térdem, de sikerült ebből kilábalnom. 2024-ben volt egy komolyabb sérülésem, tíz hónapot kellett kihagynom, de mindent megtettem, hogy minél hamarabb felépüljek. Lehet, furcsán hangzik, de bizonyos értelemben jókor jött ez a sérülés, megerősített abban, mennyire szeretek kézilabdázni.
Március 21-én BL nyolcaddöntő, az Odense az ellenfél…
Nem ismeretlen számunkra a dán csapat, a 2023-as csoportkörben már találkoztunk velük. Nagyon erős a keretük, egy nagyon jó skandináv kézilabdát játszanak. A sorsolás nem kedvezett nekünk, jobb lett volna idegenben kezdeni, de a hazai meccsből próbáljuk kihozni a maximumot, meglátjuk, ez mire lesz elég. Megmutattuk már, erős csapatokkal is fel tudjuk venni a versenyt, az a minimum, hogy szoros párharcra késztetjük őket. Úgy vágtunk neki az idei BL megmérettetésnek, hogy minimum a nyolcaddöntőnek meg kell lennie. Ezt teljesítettük, egy esetleges továbbjutás hab lenne a tortán.
Elgondolkoztál már azon, mi lesz, mikor befejezed pályafutásod, merre vezet majd az utad?
Többször elkezdtem az egyetemet, aztán feladtam, edzések után nem érzem magamban az erőt, hogy nekiálljak tanulni. Azért próbálok több lábon állni, több tanfolyamot is elvégeztem, van edzői papírom, állatorvosi asszisztens végzettségem, jelenleg pedig fitnesz instruktor képzésre járok a csapattal. Biztos, elvégzek még néhány képzést, de most úgy érzem, visszavonulásom után állatokkal szeretnék foglalkozni. De a jelenre koncentrálok, most írtam alá két évre, 32 leszek, mikor lejár, de úgy vélem, utána is lesz még két jó szezonom. Azt is el tudom képzelni, hogy miután végleg leteszem a labdát, maradok Debrecenben, a városban telepedek le.
Elégedett vagy?
Abszolút! Salgótarjánból nem volt egyszerű elindulni, de végigjártam a lépcsőfokokat, egyre feljebb léptem, ma pedig Bajnokok Ligájában játszhatok. Vácott csapatösszetartó ember lehettem és Debrecenben is azzá váltam. Nagyon hálás vagyok a kézilabdának, az eltelt években rengeteg barátot szereztem, akikkel ugyan évek óta nem játszunk együtt, távol is kerültünk egymástól, de tartjuk a kapcsolatot, és még mindig barátaimnak tarthatom őket.
