Fotó: DVSC Kézilabda
Végy egy jó edzőt, két megbízható kapust, minden posztra egy rutinosabb klasszist és egy fiatal tehetséget, fűszerezd meg mindezt egy csipetnyi motivációval, alázattal és szorgalommal.
A siker receptje első olvasásra pofonegyszerűnek tűnik, a valóságban azonban ennél jóval nagyobb kihívás szisztematikus építkezéssel, transzparens költségvetéssel és saját nevelésű, magyar játékosokkal a csúcs közelébe juttatni egy csapatot. Olyan ez, mint egy útelágazás: az DVSC pedig az autópálya helyett az erdei ösvényt választotta – ennek a csapatnak nem is kell a bajnoki címért és a BL-győzelemért harcolnia, hogy szerethető legyen.
Ezek a lányok ugyanis közülünk valók, akik pedig nem debreceniek, ők is azzá váltak az évek során. Láthattuk őket, amikor néhány éve széles mosollyal az arcukon futottak ki életük első NB I-es mérkőzésére, s bár mostanra alapemberré léptek elő, a mosoly mit sem változott. Ritkaságszámba megy a szurkolók és a játékosok rendkívül közvetlen kapcsolata, a drukkereket pedig ugyanúgy megilleti ez a bronzérem, mint a lányokat és a stábtagokat, egy tízfős keménymag még az ország nyugati felébe is rendszerint elkísérte a csapatot.
Azt a csapatot, amely rendkívül kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott a szezon során, az eddig lejátszott 23 mérkőzéséből 19 alkalommal győztesen hagyta el a pályát, a Győr és a Fradi mellett csak az MTK tudta legyőzni Szilágyi Zoltán együttesét. Előfordult, hogy könnyedén érvényesítettük a papírformát, máskor csak nagy nehézségek árán tudtunk egygólos győzelmet aratni, de amikor kellett, mindig helyén volt a lányok szíve, a kiélezett pillanatokban sem remegtek meg a kezek.
Sokan a hullámvasúthoz hasonlítják a női kézilabdát, de ez a szezon – a Nagydisznód elleni EL-búcsút leszámítva – olyan volt, mint egy kellemes utazás a TGV-n. Számomra egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy célba ér a Loki, valahogy minden olyan magától értetődően történt, a nehézségeket gyorsan áthidalva haladtak előre a lányok. A reális végállomás jelenleg a dobogó alsó foka, a fényesen csillogó bronzérem, amelynek az új igazolásokkal megerősödve a jövőben is első számú várományosa lesz a Loki.
Szándékosan a végére hagytam a masinisztát, Szilágyi Zoltánt, aki teljesítette, amiért Vácról Debrecenbe költözött, s elmondása szerint megtalálta a számításait a cívisvárosban. „Nagyon büszke vagyok a csapatra, köszönöm a lehetőséget, a hátralevő három fordulóban is megpróbáljuk a maximumot nyújtani” – nyilatkozata a Loki vezetőedzője a Fehérvár elleni, győztes bajnoki után. A szezon ugyanis még nem ért véget, a szakembert és tanítványait ismerve pedig nem tartott sokáig az ünneplés szombat este – ez a mentalitás szükséges ahhoz, hogy néhány éven belül az erdei ösvényen baktatva is csúcsra érjen a DVSC.
