Fotó: Szabolcs László/Ripost
És ezt már három és fél évtizeddel ezelőtt is kijelentettem. Én tehát már akkor is megmondtam. De senkit nem érdekelt.
Történt pedig, hogy anno az egyik televíziónál voltam szerkesztő. Felhívta a főnököt a Telesporttól Vitray Tamás, és az akkori Bocskai pofon parádé döntőjéről kért húsz perces összefoglalót a cégünktől. Nem kellett volna. Ugyanis engem jelöltek ki kommentátornak. Hiába tiltakoztam, kiabáltam, betegszabadságot színleltem, nem találtam megértésre. Közölték semmi gond, majd ott ül mellettem Madár, alias Erdei Zsolt, ő segít.
Nem nyugodtam meg. Emlékszem, elszaladtam Tumbihoz, Tumbász józsef akkori kick box világbajnokhoz, ugyan mutasson már néhány ütésfajtát, legalább legyen némi alap kiképzésem.
– Érezni is akarod, vagy csak úgy a levegőben? – kérdezte Józsi.
– Ha lehet, kérhetném, olyan árnyékboksz-szerűen.
Nem véletlenül ragaszkodtam a könnyített oktatáshoz, előtte néhány nappal a kick boxos debreceni fenomén ötven másodperc alatt küldte padlóra görög ellenfelét a ringben úgy, hogy a krétai Zeusz még másnap is először be akart csekkolni, ha a mosdóba ment.
Így indult. Ültem a közvetítő állásban és elindult az első menet egy szovjet és egy hazánkfia között. Annyira belelkesedtem, hogy boldogan üvöltöttem fel egy balhorog láttán. Madár csendesen jegyezte meg, ez egy jobb felütés volt. Hasonlóan ment végig, három meneten át.
– Láttad ezt a gyönyörű sorozást? – kérdezte egyszer Erdei.
– Igen, – válaszoltam – még katona koromban. – Többet nem szólt hozzám. Azt viszont visszamondták nekem, hogy kérte a szövetséget, a vezetőket, meg mindenkit, aki egyáltalán visszaköszönt neki a pár nap alatt, hogy ha megoldható, őt többé ne ültessék mellém. Segíteni, súgni pláne!
Na ezért húzódozom, ha bunyót kell tudósítani. Pedig pofonegyszerű. Nem?
W.Gy.
