Új fejezetet nyitottatok DEAC kézilabda történelemkönyvében, negyeddöntőt vívhat a csapat a Magyar Kupában, mégpedig a rendszeres BL résztvevő, a Szeged ellen…
Február 11. jeles nap lesz a klub és a csapat életében, nagyon várjuk a Szeged elleni mérkőzést, úgy tudjuk, telt ház előtt léphetünk majd pályára. Semmi teher nincs rajtunk, arra készülünk, hogy jó játékkal szolgáljuk ki szurkolóinkat. Ez a meccs kiváló lehetőség lesz arra, hogy megmutassuk, mekkora potenciál van a debreceni kézilabdában.
Neked már többször volt alkalmad a Szeged ellen játszani…
Valóban, sőt a Budakalásszal pontot is szereztünk a Napfény városában, ami hatalmas élmény volt számomra. Arra, hogy döntetlent érjünk el februárban, nagyon kicsi az esély, hiszen klasszisok, válogatottak vannak a szegedi keretben, nemzetközi szintet képviselnek. Próbálok maximálisan felkészülni belőlük, visszanézem a meccseiket, alaposan elemzem, ki hová szeret lőni. Ám ahhoz, hogy kapustársaimmal jó százalékban hatástalanítsuk a lövéseket, kell előttünk a hatosfal hatékonysága is.
Már a profi játékosnak mondhatod magad, de hogy indult a pályafutásod?
Mint a legtöbb gyerek, én is focista szerettem volna lenni, a DSI edzéseit látogattam. Általános iskolában Dobszai Jenő terelgetett a kézilabda felé, meg is szerettem, ám sokáig együtt űztem a két sportágat, végül a kézi mellett tettem le a voksomat. Úgy vélem, jól döntöttem, ebben a sportágban lettem sikeres.
Nem könnyű a kapusok élete, gyakran közelről jönnek a nagyon erős lövések, azért fáj, mikor testet talál a labda. Miért ezt a posztot választottad?
Gyakran hallani, kicsit flúgos, aki kapuba áll, de én nagyon szeretem ezt a posztot, semmi pénzért nem mennék ki a mezőnybe. A hálóőr teljesítménye szembetűnőbb, mint a többi játékosé, ha extrát nyújt, azzal meccseket képes eldönteni. Soha nem féltem a labdától, ez alap is a kapusoknál, az erős lövésekhez hozzászoktam, ha kell, a testi épségemet sem kímélem a siker érdekében.
A sportiskolás évek után, egész fiatalon kerültél Tatabányára. Mi döntött a kék-fehér klub mellett?
Nagyon jó csapatunk volt a DSI-nél, sorra nyertük a bajnokságokat. Hármónkat, Juhász Ádámot, Jóga Norbertet és engem több klub is el akart vinni, köztük a Veszprém és a Szeged is, végül a Tatabánya mellett döntöttünk. Én azt vallom, jobb egy kis műhelyben nevelkedni, mint akadémiai rendszerben, könnyebb felkerülni az első keretbe. Kiváló szakmai munka zajlott Tatabányán, Nagy Péter volt a kapusedzőm az utánpótlásban, majd a felnőtteknél is, akitől rengeteget tanultam. Nem volt könnyű kiszakadni 16 évesen a megszokott közegből, és egy távoli városba költözni, de profi játékos akartam lenni, így meg kellett tenni ezt a lépést. Szüleimmel mindent átbeszéltünk, közösen hoztuk meg a döntést, ők mindenben támogattak, segítettek, mind a mai napig, amit ez úton is köszönök nekik.
Egészen fiatalon mutatkozhattál be az élvonalban…
17 évesen, egy idegenbeli, vasárnap déli TV-s meccsen debütáltam a legmagasabb osztályban. Mivel a Tatabánya akkori kapusa, Szente Gábor lebetegedett, így bekerültem az első keretbe. Magára a meccsre nem nagyon emlékszem, mivel nagyon izgultam, de voltak védéseim, úgy vélem, jól indult a sportpályafutásom a felnőttek között.
132 NB I-es meccsel a hátad mögött visszatértél Debrecenbe, az NB I/B-ben szereplő DEAC-hoz. Nem volt ez visszalépés számodra?
Öt budakalászi szezon után úgy éreztem, váltanom kell. Elég volt az ingázásból a főváros és Debrecen között, bár hívtak elsőosztályú csapatok, Bíró Imrével való egyeztetés után egyértelművé vált, hogy a DEAC lesz a következő csapatom. Tetszett az a szemlélet, ami jellemezte és jellemzi továbbra is az egyetemi klubot, családias a légkör, a sport mellett a tanulást is támogatják. Jelentkeztem a Debreceni Egyetem edzőképzésére, játékospályafutásom után – úgy tíz év múlva – sem szeretnék elszakadni a kézilabdától, kapusedzőként tervezek majd dolgozni.
Volt egy törés pályafutásodban, keresztszalag-szakadást szenvedtél. Megfordult a fejedben, hogy visszavonulsz?
Ilyenre soha nem szabad gondolni! Én sem tettem, pozitívan álltam az előttem álló nehéz időszakhoz, azzal a céllal, hogy kis lépésekkel haladjak a teljes felépülés felé. Sokat segített családom, csapattársaim, a szakmai stáb és a klubvezetés támogatása, egy minden igényt maximálisan kielégítő rehabilitáció központban, a SET centrumban, kiváló gyógytornász felügyelete alatt gyógyulhattam. Szerencsére ez már a múlt, bőven százszázalékos állapotban vagyok, szeretnék annál magasabb szintre jutni, mint sérülésem előtt voltam. Sokan úgy térnek vissza, hogy igénybe veszik pszichológus segítségét, nekem erre nem volt szükségem, inkább vissza kellett fogni engem.
Köztudott rólad a maximalizmus. Ez előny vagy hátrány?
Inkább előny, de van hátránya is. Magammal szemben magasak az elvárásaim, ha jól megy a védés, akkor is inkább a hibákat keresem és ez nem feltétlenül jó. Mindig arra törekszem, hogy jobb és jobb legyek, a munkában hiszek, csak azt lehet magadon számonkérni, amit elvégeztél. Csapatkapitányként próbálom pozitív szemléletemet átadni társaimnak, de nem kell őket ösztönözni. Mindenki jó munkamorállal dolgozik, az edzők is kellőképpen motiválnak minket. Nagyon jó a közeg, senkit nem lóg ki a csapatból, egy cél lebeg a szemünk előtt, minél sikeresebbek legyünk. Ehhez társul a kiváló szakmai munka, jó rendszerben készülünk a meccsekre, mindig a következő ellenfélre. A klub is minden feltételt biztosít számunkra, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy előrébb tudjunk lépni, mindenki fejlődni szeretne, mindenki több akar lenni.
Három kapusa van a DEAC-nak. Rivalizáltok egymással?
Egyáltalán nem. Baráti a viszonyunk, egymást húzzuk felfelé, mindhármunknak az a célunk, hogy minél eredményesebben szerepeljen a csapat.
Edzések, meccsek, egyetemi tanulmány, a mindennapok programja. Mire jut még idő?
Szezon közben keveset tudok a családommal lenni, de szerencsésnek mondhatom magam, feleségem mindenben segít. Szabadidőmet igyekszem vele és két gyermekemmel tölteni. Nagy támaszt nyújtanak nekem, és sok erőt adnak, hogy túljussak a mindennapi nehézségeken. Nagyon szeretek kertészkedni, amely tevékenység teljesen kikapcsol.
Két gyermeked van, tovább él családon belül a kézilabda?
A legfontosabb, hogy majd ők is sportoljanak, nem feltétlenül profi szinten. Ahogy szüleim sem tették velem, mi sem fogunk semmit rájuk erőltetni, ők döntik majd el, mit szeretnének sportolni, tőlünk pedig megkapják a támogatást. Általam a kézilabdában élnek, otthon is rengeteget labdáznak, ám ez nem garancia arra, hogy az én utamat fogják választani.
Hogy látod a magyar kézilabda helyzetét?
Jó az út, erős a hazai bajnokság, a válogatottban sok a fiatal, akikben nagy potenciál van, ha beérnek, nagyon jó nemzeti csapatunk lesz. Vannak országok, amelyek kiemelkednek, főleg a skandinávok, hozzám leginkább a svédek állnak közel. Kapusuk, Andreas Palicka játékát külön figyelem, próbálok minél többet ellesni tőle.
Mit vársz a tavasztól?
Hosszú és nagyon nehéz szezon vár ránk, kiegyensúlyozott a mezőny, főleg az eleje. Minden meccsen a maximumot kell nyújtanunk, hogy jöjjenek az eredmények, de az alsóházi csapatok ellen is a legjobb teljesítményre lesz szükség. Egyértelmű célunk a dobogó, ám az, hogy milyen színű lesz az érem, az majd a végén derül ki. A szakmai stáb rávilágított az őszi hibákra, azon vagyunk, hogy ezeket orvosoljuk és ezáltal sikeresebbek legyünk.
Kiknek köszönheted, hogy most itt tartasz?
Elsősorban a családomnak. Pályafutásom minden szakaszában, utánpótlástól kezdve a felnőttekig voltak, akiktől rengeteget tanulhattam. Gyerekként Dobszai Jenő egyengette az utam, Tatabányán Nagy Péter, aki mondhatni a pótapám volt, Vladan Maticsnak köszönhettem, hogy stabil NB I-es kerettag lehettem, Budakalászon pedig Bakos Istvántól tanulhattam. A DEAC-nál is jó edzők keze alatt dolgozhatok, vezetőedzőnk Mándi Norbert, illetve a magyar kézilabda egykori kiválósága, Bíró Imre segíti a munkámat. Mindannyiuknak köszönettel tartozok, hogy idáig eljuthattam.
Egy év múlva mivel lennél elégedett?
Azzal, ha az NB I-ben vagyunk és a magasabb osztályban is megálljuk a helyünket. Erre van esély, ez csak rajtunk múlik, ha egy jó tavaszt produkálunk, magasabb osztályba léphetünk. Úgy vélem, egy olyan nagy városnak, mint Debrecen, kell, hogy legyen az élvonalban férfi kézilabdacsapata.
Kupával kezdtük a beszélgetést, kupával zárjuk. Mit vársz a Szeged elleni meccstől?
Azon leszünk, hogy minél magasabb színvonalú meccset láthassanak a szurkolók, bár a Szeged a favorit, nem feltartott kezekkel lépünk majd pályára, megpróbálunk méltó ellenfele lenni. Arra biztatok mindenkit, töltsük meg a Hódost, hiszen cilágsztárokat láthatnak majd a pályán, erre pedig ritkán van lehetősége a kézilabda cívisvárosi szerelmeseinek.
