A jó ősz után a tavasszal akadozik a DVSC gépezete. Mi lehet a probléma?
A sok sérülés és eltiltás nem a mi malmunkra hajtotta a vizet, és emiatt tavasszal nem tudtunk egyszer sem ugyanazzal a csapattal kiállni. Emellett a Magyar Kupában is szereplünk még, és a szerda-szombat ritmus sem egyszerű a sérülések szempontjából. Az előző két hétben mentálisan próbáltuk felrázni a csapatot, Szombathelyen kiderül, mennyire sikerült. Változtattunk egy kicsit az edzésmunkánkon, remélem, ez a módosítás meghozza a gyümölcsét. Egy siker mentálisan is fontos lenne a társaságnak.
A nyögvenyelős rajt ellenére szép eredményekkel záródhat a szezon.
Igen, hiszen mint korábban említettem, a bajnokság mellett a Magyar Kupában is érdekeltek vagyunk. Az MK-t szeretnénk megnyerni, bár több együttesnek szintén ez a célja. A pontvadászatban a dobogóra is odaérhetünk, ám a harmadik hely talán erőn felüli teljesítmény lenne.
Herczeg András munkáját hosszú ideje segíti. Milyen a kapcsolatuk?
Bandit régóta ismerem, korábban egy társaságba jártunk. Életre szóló élményekkel gazdagodtunk, elég csak a BL-szereplést vagy az EL-csoportkört feleleveníteni. Úgy gondolom, jó szakmai stábot alkotunk, amelynek Erdélyi Miklós és Györky Gábor is fontos tagja. Bandival mindent átbeszélünk, kikéri a véleményünket, de ő hozza meg a döntéseket. Olykor különbözően látunk egy-egy helyzetet, ám ez nem okoz problémát.
Ha már szóba hozta a nemzetközi sikereket, hogyan tudná felidézni azokat a felejthetetlen mérkőzéseket?
Nagyszerű volt megtapasztalni a Liverpool vagy éppen a PSV stadionjában a szurkolók teremtette atmoszférát. A Fiorentinával kétszer is izgalmas, fordulatos meccset vívtunk. Az akkori Lokinak egyébként az volt a legnagyobb erőssége, hogy a játékosok bíztak magukban, és meg merték csinálni, amire képesek. Meggyőződésem, ha Debrecenben játszhattuk volna a meccseinket, több pontra lettünk volna képesek, ennek ellenére ezek olyan emlékek, amiket senki sem tud elvenni tőlünk.
Korábban dolgozott vezetőedzőként is. Szeretne valahol újra „főnök” lenni?
Nem foglalkoztat ez a kérdés, mivel jelenleg Debrecenben van a munkám, azért dolgozom, hogy a DVSC-ből kihozzuk a maximumot. Egyébként sem életbiztosítás ez a szakma, nem igazán lehet nagyon előre tervezni.
Több gárdát is irányított. Hol érezte magát a legjobban?
Egyértelműen a soproni korszakomat emelném ki. Egy kiesés elől menekülő alakulatot vettem át, a tavaszi táblázaton mi végeztünk a második helyen. Szép focit játszottunk, ennek hatására a szurkolók is visszatértek a stadionba, az átlagnézőszám 500-ról 3000-re ugrott. Sajnos a Dunaferrel vívott osztályozón több játékosomra nem számítottam, így a párharcból vesztesen jöttünk ki, de így is bennmaradtunk, mert a gólarány a javunkra döntött.
Hogyan ismerkedett meg a futballal?
Mátészalkán születtem, Nyíregyházán kezdődött a pályafutásom. Édesapám testvére Debrecenben lakott, gyakran jártunk DVSC-meccsekre, és megfogalmazódott bennem, hogy NB I-es és válogatott játékos szeretnék lenni. Nyíregyházán a négyes számú általános iskolába jártam, ahol a labdarúgással kiemelten foglalkoztak. A fejlődésem töretlen volt, folyamatosan haladtam előre a ranglétrán.
Ennek a létrának a következő foka Debrecen volt, ahol három évet húzott le.
Jó csapatba kerültem, de Nagy Gyuri bácsi halála megviselte a társaságot. Ugyan a gárda a kiesés elkerüléséért játszott, ennek ellenére sok néző buzdított minket, a rangadókon 15-20 ezer ember is jegyet vett. A cívisvárosi korszakomban kerültem be az olimpiai válogatottba, ami hatalmas megtiszteltetésnek számított.
Az olimpiai mellett az A-válogatottban is lehetőséget kapott.
Kétszer húzhattam magamra a nemzeti együttes szerelését. A törököket simán legyőztük, az angoloktól 1–0-ra kikaptunk a Wembley-ben, ahol 90 ezer néző követte az eseményeket. A szigetországban teljesen más hangulat lengi körbe a labdarúgást, ott még egy rossz lövést is megtapsolnak. A csapattársaim közül többen megszeppenve léptek pályára a legendás stadionban, de engem feldobott a közeg, bátran cseleztem, elvállaltam a 40-50 méteres keresztlabdákat is. Kicsit bánt, hogy csak két meccsen jutottam szóhoz a válogatottban, mert mindkét találkozón jól játszottam, de azt is látni kell, hogy olyan klasszis riválisaim voltak, mint Bognár György vagy Détári Lajos, aki akkor a világ legdrágább játékosának számított.
A légióskodásba is belekóstolt, Németországban, Malajziában és Szingapúrban is megfordult.
A TB Berlinhez érdekes körülmények között kerültem. Egy orosz sráccal harcoltam a szerződésért. A tréner kiosztotta a feladatokat, majd elköszönt. Én végeztem a dolgomat, de az orosz játékos nem csinált semmi. Kiderült, hogy az edző egy fa mögül kémkedett, és a hozzáállásommal meg tudtam győzni. Németországban az edzéseken mindenki teljes elánnal dolgozott. Akadt egy olyan meccs, amikor 5–1-re nyertünk, a győzelemhez góllal és gólpasszal járultam hozzá, de a csapattársam rám ordított, hogy a 88. percben nem futottam vissza. Ez a jelenet is jól mutatja, milyen mentalitás jellemzi a németeket. Malajziában egy holland edzővel dolgoztam, akitől sokat tanultam. Ott is imádták a futballt, egy-egy stadionavatóra 100 ember is kíváncsi volt.
Mennyire elégedett a karrierjével?
Egy Szabolcs megyei kis településről indulva eljutottam a válogatottig, így megvalósítottam az álmomat. Bánt, hogy a Győrrel nem tudtuk megnyerni a bajnokságot, pedig reális esélyünk volt erre. Sajnos a hajrában kulcsjátékosok dőltek ki, emiatt az utolsó három meccsen csak két ponttal gazdagodtunk, ennélfogva még a dobogóról is lecsúsztunk.
Mivel tud feltöltődni?
Igyekszem a gyermekeimmel és édesanyámmal minél több időt tölteni. Kedvelem a régi magyar filmeket, illetve a különböző ismeretterjesztő csatornákat is szeretem nézni.
B.Á.
