Nem ezekkel a szavakkal, de hasonlókkal próbált beavatni egy igen látványos sportág rejtelmeibe Szarvas Ferenc, a Kenguru Tánc-Sportegyesület mindenese, edzője, menedzsere, ha kell sofőrje. A beszélgetés apropóját az adta, hogy a mestert két héttel ezelőtt életműdíjjal jutalmazta a szakma.
Ez egy olyan elismerés, amelyet a kollégák is megsüvegelnek. Természetesen nagyon boldog voltam, amikor átnyújtották az oklevelet.
Hogyan lesz valakiből akrobatikus rock and roll tanító, edző?
Ifjúsági válogatott tornász voltam Kedvenc szerem a nyújtó volt. A Tkacsov-lengést is megcsináltam, aztán egy edzésen rosszul fogtam talajt, három helyen eltört a karom. Vége lett. A gyűrűn már nem tudtam megcsinálni a Krisztust, a korláttal is akadtak problémáim, hogy az ugrást, meg a talajt már ne is említsem. Egerben jártam a főiskolára, földrajz-testnevelés szakra, a sérülés után itt alakult meg 1991-ben a tánc egyesület. Pillanatok alatt nagy szerelem lett.
Tornász múltja miatt nem állt távol Önhöz az akrobatika.
Így van. Hamar megszereztem az edzői képesítést és toboroztam a sportolókat. Óriási önfeláldozás kell ehhez a munkához. Nem elég a mindennapi koreográfia, itt kemény meló van. Ismerni kell a torna elemeit, és nemcsak az alapokra gondolok. Egy párosnál a lánynak intenzív erőnléttel kell rendelkeznie, és nemcsak a futópadra célzok. Képzelje el, amikor zene közben kell figyelni a ritmust, a lépéseket, az összhangot, meg azt is, hogy feldobd a partnert legalább négy méter magasra. Komplikáltabb, mint a szertorna.
Egerből, hogyan lett Debrecen?
Megszületett a gyermekem, 2004-ben visszaköltöztünk a városba. Sokat voltam távol a családtól, jártam a világot a versenyek miatt, egy kicsit visszavettem a tempóból. De ez nem tartott sokáig. Egyre népszerűbbek lettünk, főleg úgy, hogy kicsiktől a felnőttekig mindenki nálunk élte, éli ki lépés kényszerét. A Covid előtt négyszáznál is több tagunk volt. A Csapókerti Közösségi Házban gyakoroltunk. A múlt idő azért fontos, mert a járvány nekünk is betett. Felére csökkent a létszám, a ház felújítás miatt bezárt. Most, hogy készen lett, megnéztem, csodálatos. Csak hát a bérleti díjak! Megértem az üzemeltetőket, de nekünk nincs pénzünk.
Eddig miből tartották fenn magukat?
Kevés adományból, minimális pályázati bevételből, meg a szülőkből. A várostól – és ezt nem szemrehányásként teszem hozzá – semmit nem kapunk. Pedig mi is öregbítjük Debrecen hírnevét. Tele vagyunk világbajnoki érmekkel, helyezésekkel. Az edzőtársaim szinte ingyen végzik a feladataikat. Nem sírás ez, tényeket közlök.
Van jövőkép?
Persze. Bizakodó vagyok és voltam mindig. Most egy Veres Péter utcai csarnokban edzünk. Felszereltük mindennel, ami kell, de borzasztó drágák a sportszerek. Egy kisebb szőnyeg, amire eshetnek a versenyzőink négyszázezer forint. Az az álmom, hogy rendezhetünk egy világversenyt itt a városban. Már puhatolódzó beszélgetések történtek az ügyben. A helyszín sem mindegy. A Főnix Aréna megfizethetetlen, az Oláh Gábor utcai csarnok kicsi, marad a Hódos. Ábrók Zsolt, aki üzemelteti, a DVSC Schaeffler ügyvezetője barátom. Tizenöt évig táncoltunk együtt. Hátha partner lesz.
Úgy tudom, 2008-ban már minden megvolt, hogy a városban világbajnokság legyen. Miért hiúsult meg?
Nem szeretnék visszafelé mutogatni, de jól informált. 26 ország, nyolcszáz akrobatikus rock and roll versenyzője várt a megnyitóra, aztán az utolsó pillanatban nem kaptuk meg a Főnixet. Szerencse, hogy Nyíradony akkori polgármestere, Tasó úr mellénk állt, és ott óriási sikert aratott a rendezvény. Naponta tucatnyi busz szállította a résztvevőket Adony és Debrecen között, mert itt volt a szállásuk. Nem kis ráfizetés volt.
És ilyen előzmények után is vállalná az újabb találkozót?
Reménykedem. Az Eurosport már kérdezősködött. Negyven ország képviseltetné magát. Az lenne az igazi karnevál!
W.Gy.
