Fotók: UEFA, magánarchívum
„Ne sírj, mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént” – tartja a mondás, ám amikor július 12-én reggel, a kelleténél valamivel korábban kivetett magából az ágy, különös hiányérzet fogott el. Ismét bebizonyosodott, hogy a labdarúgás egyedüliként egységet teremt a sokféleségben, elfeledteti egy hónapra a nehézségeket, s életre szóló élményekkel ajándékoz meg generációkat. Amit nagyapámnak Puskás, édesapámnak Törőcsik jelentett, az számomra Szalai Ádám, Gulácsi Péter és társaik, még ha az összehasonlítás inkább érzelmi, mintsem szakmai alapokon nyugszik. A magyar válogatott sorozatban másodszor jutott ki a labdarúgó Európa-bajnokságra, a vegyes megítélésű összeurópai rendezési elv okán ráadásul most először utaznunk sem kellett, hogy láthassuk hazánk legjobbjait a világelit ellen, két mérkőzésen ugyanis a Puskás Arénában lépett pályára a nemzeti csapat.
Bizonyára minden futballszerető honfitársam szívében élénken élnek a 2016-os nyár emlékei, amikor Marseille és Lyon utcái is a magyar drukkerektől voltak hangosak, elképesztő élmény volt szurkolóként mindezt a helyszínen megtapasztalni. Öt évvel később, immár nem a lelátóról, hanem a pálya széléről követhettem figyelemmel a hazai rendezésű mérkőzéseket, már amikor időben beértem ideiglenes munkahelyemre, a fővárosi Dózsa György úton ugyanis lépten-nyomon megállítottak a vonuló fanatikusok: némelyek magyar zászlót nyomtak a kezembe, mások trikolór arcfestéssel igyekeztek kidekorálni. Amint kiderült, hogy a tizenegy helyszín közül egyedüliként Budapesten létszámkorlát nélkül nyerhetnek bebocsájtást a szurkolók, ádáz küzdelem indult a jegyekért, érthető módon mindenki szeretett volna kihasítani egy szeletet abból a krémes csokitortából, amit az olasz cukrászmester, Marco Rossi és szorgos segítői sütöttek a magyar futball kedvelőinek.
Felejthetetlen pillanatokból pedig ezúttal sem volt hiány. Bizonyára sokáig fogunk még emlékezni Schön Szabolcs lesgóljára, az azt követő, tiszavirág-életű ünneplésre, Fiola Attila csatárokat megszégyenítő befejezésére, s Szalay Edit műsorközlő riadalmára. A két hazai mérkőzésen, a regnáló Európa- és világbajnok ellen szerzett egy pont önmagában is megsüvegelendő teljesítmény, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy az utolsó kör előtt a saját kezünkben maradt a sorsunk a továbbjutást illetően. Szalai Ádám fejese, majd az egyenlítést követően szinte azonnal Schäfer András pöckölése egy pillanatra fekete felhőkkel takarta el a müncheni szivárványt, s bár a hajrában „helyreállt a világ rendje”, szégyenkezésre nem volt okunk.
A kontinensviadal nélkülünk folytatódott, ám aki azt hitte, hogy a magyar válogatott drámai kiesésével véget értek az izgalmak, nagyot tévedett. Arra például kevesen számítottak volna, hogy a halálcsoportunk halálát a nyolcaddöntő jelenti majd, márpedig így alakult, Portugália, Németország és Franciaország egyaránt búcsúzni kényszerült, utóbbi az Eb legjobb meccsén, tizenegyesekkel kapott ki az előzetesen lesajnált svájciaktól. A valódi tündérmesét mégsem a Nati írta, hanem Dánia, amely varázslatos módon állt fel a padlóról egy olyan eset után, amit a mai napig képtelenség könnyek nélkül leírni – tanulni azonban bőven lehet belőle. Az északiak ezúttal nem a strandról estek be, mégis az elődöntőig meneteltek, ahol a hét mérkőzésből hatot hazai környezetben játszó angol válogatott parancsolt megálljt, egy erősen vitatott tizenegyessel.
Apropó, angolok! Még a torna kezdete előtt adtam egy interjút az egyik debreceni rádiónak, amelyben bizton állítottam, hogy a szigetországiak érnek fel idén Európa trónjára. Ha nem is nagyot, de tévedtem, mert bár az egyéni kvalitásokat tekintve talán Gareth Southgate főzhetett a legjobb alapanyagokból, előfordul, hogy az ízek nem passzolnak össze, a szakács pedig fejjel lefelé tartja a receptkönyvet. Tumbász József már előre megmondta, az olaszok csapatként erősebbek, s hiába szereztek az Eb-döntők történetének leggyorsabb góljával vezetést az angolok, a rutinos és fiatal játékosokat tökéletesen elegyítő itáliai válogatott begyötörte az egyenlítést érő találatot. Jöhetett a hosszabbítás, immár nyolcadszor a tornán, ám újabb gól már nem született, így a tizenegyesek döntöttek. Némileg illúzióromboló, de a drámai büntetőpárbajt nem a londoni Wembley-ben, hanem egy debreceni vendéglátóipari egység teraszán figyeltem sokadmagammal, azt pedig talán mondanom sem kell, melyik gárda sikeréért szorított a többség. A futball ezúttal sem tért haza, a Henri Delaunay-trófea mégis méltó otthonra lelt; Olaszország megérdemelten nyerte meg a 16. labdarúgó Európa-bajnokságot.
