Szentgyörgyi János tartalmas életpályája során edzette a debreceni női kézilabdacsapatot, mely aztán a sportban történő szerepvállalását követően jutott fel a csúcsra, 1987-ben. Ő ekkoriban már újságíróként élte mindennapjait, de nem csak a sport területén mozgott komfortosan, hiszen Debrecen utcáiról készített egyedülálló cikksorozata városunk történelmének sokat hivatkozott forrásává vált. Életszemléletével, karitatív tevékenységével, valamint empatikus, segítőkész kezdeményezéseivel sokak elismerését és tiszteletét kivívta. Ennek megkoronázásaként 2014-ben Pro Urbe-díjat kapott, ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: “Nekem minden Debrecen. Az egész világ Debrecen, számomra”.
A legendás, 1987-es debreceni bajnokcsapat kapcsán több ponton felmerül a neve. Komáromi Ákos érkezése előtt benn tartotta az együttest, majd a legendás mester mellett, évekig pályaedzőként segítette a DMVSC-t. Hogy emlékszik vissza arra az időszakra?
1982-ben az NB1/B-ből került fel az élvonalba a DMVSC, s Milbik Kálmán (aki korának egyik legkitűnőbb sportvezetője, korábban pedig remek műugró volt) úgy döntött, a következő idénynek új vezetőséggel vág neki a klub. Élén Varga Istvánnal, a világválogatott kézilabdázóval. Én a pályaedző lettem, Komáromi József pedig a technikai vezető. Nagyon szerény körülmények között működött akkoriban a klub, egy hónapra tízezer forintnyi prémium jutott a játékosoknak, így sokszor 100-150 forintokon hezitáltunk, ki mennyit kapjon. Emellett a lányok zöme, sportállásban ugyan, de dolgozott a kézilabda mellett. Már az idény kezdetén észleltük, megfelelő igazolások hiányában az együttes közel sem biztos, hogy kivívja az első osztályban maradást. A szezon második felére aztán egyedül maradtam a csapattal, miután Varga Pista pályafutása alkonyán, hosszas huzavona után a Spartacus érintésével Németországba tudott szerződni. A bajnokság hajrájához közeledve a kiesés szele is megcsapta az együttest, és nagy volt a nyomás rajtunk, miután egyesületi elnökünk, Milbik Kálmán kijelentette, ha kiesünk, megszünteti a női kézilabdát. A tét tehát nem volt kisebb, mint az NB1-es tagság megőrzése, és a szakosztály életben tartása.
Végül sikerrel jártak…
A BHG ellen játszottuk a sorsdöntő meccset, Budapesten. Az öltözőbe lépve hatalmas feszültséget éreztem a lányokon. Majd arra lettem figyelmes, hogy egyikük szatyrából kikandikál egy üveg konyak. Megfogtam, kivettem, kibontottam, és azt mondtam nekik: „Ezt most mindannyian húzzátok meg, lazuljatok el, aztán pedig lesz, ami lesz!” Nem raktam terhet rájuk, ennek megfelelően az üveg konyak eltűnt. Kivonulásnál az összes játékosom felszabadultan, vidáman integetett, az emberek pedig csodájára jártak annak, hogy lehet mindenki ennyire nyugodt, dacára a hatalmas tétnek. A meccsen aztán szenzációsan játszottunk, és végül simán nyertünk. Jómagam pedig ennyi idő távlatából is úgy ítélem meg, hogy a konyak egy zseniális edzői húzás volt tőlem. Hazafele menet természetesen megfejeltük az adagot ünneplést gyanánt. Ezt követően érkezett a csapathoz Komáromi Ákos, akivel kezdetét vette a sikerkorszak, s három év erejéig én is maradtam a csapatnál, pályaedzőként. Már akkor éreztem, hogy rendkívüli társaság alakult ki Debrecenben, melyre mai napig nagyon büszke vagyok. Ákostól is nagyon sokat tanulhattam. Végül azonban az újságírás elcsábított a kézilabdapálya mellől. Ettől függetlenül örültem az aranycsapat nagy győzelmeinek, és később ugyanúgy drukkoltam Köstner Vilinek is.
Mint említette, a DMVSC-ben együtt dolgoztak Varga Istvánnal, a Debreceni Dózsa legendájával, de közismert tény, hogy emellett nagyon jó barátok voltak.
Sajnos ő már nincs közöttünk, de valóban nagyon mély, sírig tartó barátság alakult ki közöttünk, mely spirituálisan továbbra is él. A szobám falára egy nagy Varga István kép van kiakasztva. Minden nap köszönök neki, és ha valami vidám, jó dolog történik, azt mindig megosztom vele. Ő egy kivételes ember és nagyszerű kézilabdázó volt, aki olyan specialitással rendelkezett, mint senki más a világon. Elvégre a közvetett szabaddobásokat – minden próbálkozás dacára – azóta sem tudják úgy elvégezni, ahogyan ő tette. Rengeteget gyakorolt, napi egy-másfél órákat, és sokszor engem, mint barátját kért meg arra, hogy álljak be a kapuba. Mondanom sem kell talán, hogy olyankor mindig halálfélelmem volt. Az akkori NDK-ban, Lipcsében, a Testnevelési Egyetem zárt intézményében külön munkacsoportot alakítottak, melynek feladata az volt, hogy a tudomány minden formáját bevonva megfejtsék, hogyan képes Varga erre az egyedülálló mozdulatra. A fotót, amelyen egy Kárpát-Kupa meccsen időntúli szabaddobásból lőtt győztes gólt a világhírű román kapusnak, Penunak, a német Handballwoche nevezetű szaklap három évvel ezelőtt az évszázad kézilabda fotójává választotta. Pista titka egyébként a különleges anatómiai felépítésében rejlett, hiszen az alkarizomzata fejlettebb volt, mint a felkarizomzata, ezt pedig annak köszönhette, hogy 13 évesen, iskola után az abonyi téglagyárban naponta 3000 téglát pakolt egyik helyről a másikra. Így csuklója, szorítóereje és az egész alkarizomzata rendkívüli mértékben megerősödött. Ebből profitált később is, és emiatt nem tudták utánozni soha. Bár Kertész Lajos, aki sajnos szintén nincs már közöttünk, mindig mondogatta nekünk, hogy „na, fiúk, most lesz a premierje”. Ám valamiért soha nem sikerült neki. Egyébiránt különösen fájó számomra, hogy a ’76-os montreali olimpián Süvöltős Misivel nem tudták elérni azt a sikert, melyre a képességeik predesztinálták volna őket, s az akkori magyar csapatot.
A sport helyett aztán figyelme egyre inkább az újságírásra terelődött, mellyel ugyancsak szép pályát írt le. Hogyan kezdődött?
A Hajdú Bihari Naplóhoz kerültem a sportrovatba, s egy évvel később már a rovat vezetője voltam, majd a Debrecen újságnál vállaltam munkát. Végül elég méltatlanul búcsúztam el a lapkiadó vállalattól. Történt, hogy az osztrákok által megbízott rezidens felkért arra, hogy a legnagyobb titoktartás mellett szervezzek meg egy újságírói csapatot, mellyel Rostockba kellett mennünk. Később derült ki számomra, hogy az utazás célja az volt, hogy nézzük meg a rostocki vízművet, abból az egyszerű okból, hogy később a debreceni vízmű fejlesztéséhez sikeresen alkalmazhassák a rostocki modellt. Egy vacsorán aztán szóltak a német vezérigazgatónak, majd kihívtak engem is. Mutattak egy faxot, melyben a minket kiküldő rezidens üzenete állt, miszerint: „Önök debreceni újságírókat kívánnak manipulálni, s ez nagyon felháborító, stb.” A németek ennek ellenére továbbra is vendégszeretetükről biztosítottak minket, s ők kértek elnézést a mostoha és méltatlan bánásmódért. Miután hazaértünk, a rezidens és a helyettese szó szerint bujdostak előlem, így nem tudtam rendkívüli felmondással élni. De egy pillanatig sem volt kérdés az, hogy nem maradok tovább, elvégre nem tudtam tolerálni az ilyen erkölcstelen viselkedést. Kártérítést nem kaptam, de később az élet megbüntette ezeket az embereket, ami bevallom, számomra elégtételt jelentett.
Jelenleg a Kenézy Gyula Kórház sajtóreferense. Karitatív tevékenységével, ötleteivel pedig sokak elismerését kivívta az utóbbi években.
Idén lesz tizedik éve, hogy itt dolgozom. Az idáig eltöltött évek alatt pedig megtanultam a beteg, elesett emberek iránti empátiát, figyelmet és érzékenységet. Valamint azt, hogy semmilyen materiális érték nem pótolhatja az egészséget, hiszen az a legnagyobb kincs az életben. Egyébként nagyon szerencsés embernek tartom magam, hiszen a Balmazújvárosi Általános Iskolától, a Hajdú-Bihari Naplón át egészen a Kenézy Gyula Kórházig mindig olyan igazgatóim voltak, akik pártolták a kreativitást sugárzó ötleteket, újszerű gondolatokat. Itt, a kórházban, Dr. Ónodi Szűcs Zoltán, majd Dr. Lampé Zsolt szintén mindenben támogatott. A Kenézy Caffé rendezvénysorozat kereteiben több nívós eseményt sikerült tető alá hozni: volt táncház, jazz-koncert, a kollégiumi kántus előadásában hangverseny, és még sorolhatnám. Az autizmus világnapjához kapcsolódó Forest-futást immáron nyolcadik alkalommal rendezzük meg. Eddig a Sportcentrum jóvoltából nyílt lehetőségünk erre, tavaly pedig közvetlenül segédkezett az esemény lebonyolításában a Bocskai Dandár. Idén ismét az Oláh Gábor utcán rendezzük meg az eseményt. Emellett minden év nyarán elviszem az autista gyerekeket egy nagyobb kirándulásra. Ezek jóvoltából sok szép helyen jártunk már. Beindítottuk a Kenézy Gyula Baráti Kört is, ahol ügyvivőként, közadakozás révén sikerült összegyűjtenem egy olyan összeget, melyből tavalyelőtt E. Lakatos Aranka művésznő egy gyönyörű Kenézy-mellszobrot készített. Ugyancsak büszkeséggel tölt el, hogy a Hosszúpályi úton lévő emlékmű – mely a szabadságharcban, Hosszúpályi út mentén elesett három katonának állított emléket – az idők során gazdátlanná vált, beomlott, ám magánszorgalomból, saját szervezés révén sikerült felújítanunk. Azóta minden esztendőben, március 13-án ott tartunk ünnepségeket. Még egyszer hangsúlyoznám azonban, hogy sok dolog, mely az évek alatt megvalósult, nem jöhetett volna létre Dr. Lampé Zsolt támogatása nélkül.
Aligha kétséges, az előbb felsoroltak nagy szerepet játszottak abban, hogy három éve Pro Urbe-díjjal tüntették ki. Hogy esett az elismerés?
Nagyon megtisztelő, egyben megható érzés volt, amikor Kósa Lajostól átvettem a díjat. Ő is érzékelte ezt, és próbálta humorosan oldani a meghatottságomat. Emlékezetes, szép pillanat volt. Pláne miután megnéztem a korábbi díjazottak névsorát. Kivételes csapatba kerültem, az egyszer biztos.
Jelenleg van még bármilyen szintű kapcsolata a kézilabdával?
Miután a sajtó irányába orientálódtam, a közvetlen kapcsolatom megszakadt a sportággal. A mostani csapathoz és klubvezetéshez már nem fűz semmilyen kapocs. Persze az együttesnek ugyanúgy drukkolok, örülök a sikereknek, emellett jóleső nosztalgiával gondolok a régi idők nagy pillanataira. A mostani vezetőknek és játékosoknak is azt kívánom, hogy jussanak el az általuk kijelölt csúcsokra.
Manapság milyen szerepet tölt be a sport az életében?
Most márciusban leszek 70 éves, ennek ellenére még sportolgatok. Erdő közelében lakok, ahol van egy futópályám. Itt a kórházban pedig létrehoztunk egy kisebb bokszklubot, így a mozgás nem hiányzik az életemből, s hála a jó istennek, viszonylag jó egészségnek örvendek a mai napig.
Szentgyörgyi János szeretett élni, tudott küzdeni és nehezen tudott fontos dolgokat elengedni, talán a saját életét a legnehezebben, de a gyilkos kórral már nem tudott megküzdeni.
Isten nyugosztaljon János! Emléked örökre megőrizzük!
