Hogy kerültél a kézilabdázás világába?
Tizenöt évesen a D. Biogal SE amatőr csapatában kezdtem. Egy barátnőmet kísértem el edzésre, és ott kérdezte meg tőlem Kovács László, „de jó magas lány vagy, nem akarsz kézilabdázni?” Akartam. Ez volt november körül, márciusban már játszottam. Egy tél alatt tanultam meg a kézit. Két évig ott játszottam megye első osztályban. Mivel nagyon jól ment a játék, felkerültem a Közútba, ami akkor NB2-es csapat volt. Két évenként váltottam, mert amikor egy tornán játszottunk, a Vasas edzője, Csík János hívott hozzájuk játszani.
Ott játszottam olyan nagy sztárokkal, többek között, mint Bujdosó Ágota, Agyal Éva, Csíkné. Ó, de csodálatos évek voltak. Én el sem hittem, hogy négy év alatt idáig eljutottam. Ott kezdett János betörni, mert én nem voltam technikailag fejlett. Két év után családi okok miatt visszajöttem Debrecenbe. A férjem akkoriban már udvarolt, mindig könyörgött, hogy jöjjek vissza.
És visszajöttél.
Igen, mert a DVSC-be is hívtak játszani, így 1978-ban visszajöttem, NB2-ben játszottunk, Tóth Rózsával. Ákos 1981-ben jött, addigra mi már a csapat tagjai voltunk. 1982-ben megszületett a lányom, és akkor elkezdődött a mi kis menetelésünk. Én akkor voltam terhes, mikor Ákos elkezdett ide igazolni játékosokat, amikor kezdett összeállni a csapat.
Elkezdődött egy nagyon kemény munka. Ákos férfiaknál volt edző örök életében, és ugyanazt az edzésmunkát csináltatta velünk. Én bírtam, a Vasasnál megfelelő alapot kaptam, hiszen ott is nagyon kemény edzések voltak. A szülés utáni súlyfeleslegem körülbelül két hónap alatt lement. Az elején nem jöttek még úgy az eredmények, össze kellett érni a játékosoknak. Megismerni egymást, egymás gondolatait, mert már a szemmozdulatunkból is tudtuk, hogy mi következik, mi lesz. Millió figurát tanultunk, Medgyessyné bemondta, és már tudtuk mi következik. Ahogy egyre jobban felfejlődtünk az Ákos elvárásaihoz, annál jobban vártuk a sikert, nem az első évben, nem a másodikban, de tudtuk, hogy már annyi munkát fektettünk bele, hogy valamikor ennek kell, hogy eredménye legyen.
Az a mag több mint tíz évig együtt maradt. Már úgy éltünk, mint egy család. Ahhoz képest, hogy ennyi nő volt, nem voltak nagy konfliktusok, de ha volt is, azt a pályán elfelejtettük.
Sokat utaztunk, sokat voltunk együtt, edzőtáboroztunk. Állandóan bolondoztunk. Ákost is megvicceltük. Súlyzós edzés volt – sosem felejtem el – Ákosnak volt egy kis válltáskája, két kilós tárcsát beleraktunk, hazavitte, másnap jött és még akkor sem vette észre.
Külföldön és edzőtáborokban is szinte állandóan azon járt az eszünk, hogyan tudunk kilógni a szállodából, és elmenni éjszaka csavarogni.
A lányom születése után a legcsodálatosabb korszak az életemben az a tíz év. Az utolsó évben kezdett széthullani a csapat. Nekem is Achilles-ín problémáim voltak, emiatt harmincöt éves koromban abbahagytam a feszített tempót, és elmentem levezetni a Balmazújvárosba, ott folytattam, s negyvennégy éves koromban még megye első osztályban játszottam. Már korábban abba akartam hagyni, de kérték, hogy maradjak még, segítsek a csapatnak. Állandó fájdalmaim voltak, ahogy befejeztem, el is szakadt az Achilles-inam, meg kellett műteni.
Milyen volt a bajnoki év? Nem indult túl jól a számotokra, kiestetek a nemzetközi kupából.
Fájó pont az életemben, hogy nem nyertem nemzetközi kupát. Amikor abbahagytam, utána nyerték meg a lányok. Kicsit a szívem szakadt meg, amiért ebből kimaradtam. A Vasassal nyertünk, de ott én akkor még kiegészítő, amolyan statisztaszerepben voltam, így azokat a címeket nem érzem teljesen magaménak.
Itt megdolgoztam a bajnoki címünkért, tevékeny részesen lehettem az elsőségnek. Persze, büszke vagyok a fővárosiakkal megszerzett aranyérmekre is, de az igazat megvallva, sokszor elfelejtem, hogy háromszoros bajnok vagyok, csak a debreceni diadalra koncentrálok.
Nagyon szerettem ezt a társaságot, úgy vélem, ahhoz, hogy jó eredményeket érjünk el, ahhoz szeretni kellett egymást. És mi szerettük egymást. A pályán nagyon, de a magánéletben úgyszintén. Megbecsültük egymást, mert mindannyian egy célért dolgoztunk.
Én nagyon szerettem edzeni. Nem voltam olyan tehetséges, mint például Szilágyi Kati, Szántó Anna, akik kirázták a kisujjukból. Nekem mindenért meg kellett küzdenem, meg kellett dolgoznom, minden egyes edzésen.
Azért volt jó ez a csapat, mert mindenki hozzá tudta tenni azt, amiiben jó volt. Volt, aki gyors volt, volt, aki gólerős, én meg jól védekeztem. És ahogy ezt összeraktuk ebből kijött a siker. Ákos pedig fanatizált bennünket. Nekünk nem volt olyan, hogy csak úgy felmentünk a pályára, és letudtuk a kötelezőt. Minél jobb volt az ellenfél, mi annál jobban le akartuk győzni őket. Ákos, mindig úgy engedett ki minket, hogy „menjetek, verjétek meg őket”. Mi a külföldiek ellen is így mentünk ki, nem féltünk, Ákos elhitetette velünk, hogy meg tudjuk verni őket. Ez a fanatizmus és a szurkolók állandó támogatása volt az a két kulcstényező, melyek sikerre vitték az akkori gárdát.
Nagyon kemény, és erős voltam akkoriban, sose adtam fel semmit. Megpróbáltam, legfeljebb nem sikerült. A csapatban mindenki erős volt, mivel rengeteget edzettünk. Bojtor Joli ült a nyakamban, kapaszkodtunk valamiben, és guggolni kellett. Futottunk lent az Oláh Gáboron rengeteget, vagy kint a térdig érő hóban, de volt, hogy tízszer körbefutottuk a stadiont kívülről. Vettem le a cipőmet, és vastagon állt a jég rajta. Sokszor kifutottunk Pallagra, és vissza.
És te ott élsz, csinálod teljes erőből, egy percig sem gondolva azt, hogy ennek egyszer majd vége lesz.
Tizenöt éves korodtól a pályán voltál, egészen negyvennégy éves korodig. Hogyan volt tovább?
Kereskedelem, hiszen olyan végzettségem volt. Egy multi cégnél helyezkedtem el. Élvezem a mostani életemet, utazgatok, vannak barátaim, eljárunk szórakozni. Minden rendezvényre elmegyünk, van egy kutyám, aki imádja a labdát, mint én.
Azon nem gondolkoztam, hogy a sport közelében maradjak. Nem gondoltam arra, hogy edző legyek, nem éreztem magam hozzá elég tehetségesnek.
Szoktál nosztalgiázni?
Amikor a lányokkal találkozunk, akkor igen, de ott nem a meccsekről, hanem a hangulatról, olyan pedig rendszerint dőlünk a nevetéstől. Most is találkozgatunk. Van, akivel sűrűbben, van, akivel csak ritkábban. Van vagy ezer fotóm, néha előveszem. Egy kedves ismerősöm felvette az összes meccset, amit egyszer megkaptam tőle, néha meg szoktam nézni.
A családod hogy élte meg ezeket az éveket?
A férjemmel akkor ismerkedtem meg, amikor még csak kis játékos voltam. Aztán belenőttünk ebbe a helyzetbe. Mindig támogatott, amikor meccsre, edzőtáborba mentem, de nem nagyon jött ki mérkőzéseimre, mert olyankor ő volt a gyerekkel.
A lányom mindig megkérdezte, mikor hagyod már abba a „pályázást”? Amikor még pici volt, hat hónaposan bölcsődébe kellett adnom. Itt nem volt gyes, hamar vissza kellett menni. Csodálatos ember lett belőle. Estek ki az életemből vele élmények, például, amikor este úgy várt a dada, hogy felállt, vagy amikor hazajöttem két heti edzőtáborból, nem ismert meg, ezek fájó emlékek, de kárpótoltam érte őt.
Kilencéves volt, amikor abbahagytam, mondtam neki, hogy most már csak a tied vagyok, és ezt meg is csináltam. Úgy neveltem, hogy az ő élete gyönyörű legyen, hogy ami kimaradt akkor, azért kárpótoljam. A bajnoki címek is szépek, de ő a legcsodálatosabb az életemben.
Ami szüleimet illeti, az én apám ott ült a nézőtéren, ő volt az egyik legnagyobb kritikusom is, ökölvívó volt. Anya egyszer jött ki meccsre, de végig sikítozta, hogy bántanak. Megkértem, hogy soha többet ne jöjjön. Apa más volt. Nagyon büszkék voltak rám, amikor bajnok lettem.
Úgy neveltek, hogy ember maradjak, és soha ne szálljak el magamtól.
Szeretem a családomat, az embereket, az állatokat még jobban. Ha újra kezdhetném az életem, vadállatokat mentenék valahol Afrikában.
Cs. E.