Fotó: Égerházi Péter
Még nem voltam tizennyolc, mikor először átléptem a cívisváros határát jelző táblát. Akkor még retúrjegyet váltottam, mindössze két hétre érkeztem – olvasóink közül is sokan emlékezhetnek a magyar válogatott történelmi sikerével záruló junior női kézilabda-világbajnokságra. A zsúfolt menetrend és a lebonyolítással kapcsolatos teendők miatt kevés időm jutott a turistáskodásra, ám így is belekóstolhattam a város pezsgő kulturális életébe, amikor a nemzetközi szövetség német delegátusával némi bolyongás után a Hal köz egytől egyig kiváló pubjaiban találtuk magunkat, vagy épp egy kórusfesztivál döntőjébe csöppentünk a Déri téren. Ezernyi emlék jutott tehát tizennégy napra, s bár akkor még nem gondoltam volna, ez csak az előétel volt.
Később ugyanis már egyetemi hallgatóként utaztam fel újra – bár a fővárosiak gyakran a le igekötőt használják, ha kizárólag a földrajzi fokhálózatot vesszük alapul, Debrecen bizony északabbra helyezkedik el Budapestnél. Számomra mégis valahogy így volt természetes, talán belül éreztem, meg kell adni a tiszteletet az ország második legnagyobb városának, noha fogalmam sem volt róla, mire számíthatok, milyen lesz egy idegen környezetben, egyedül boldogulni. A legjobban természetesen a sportéletre voltam kíváncsi, hiszen a fővárosban hozzászokhattam, hogy nincs elérhetetlen esemény: ha úgy tartotta kedvem, egyik nap még a Népligetben szorítottam a kézis lányok sikeréért, másnap már egy hokiderbin találtam magam, majd nem sokkal később a labdarúgó-válogatottat figyelhettem élőben. Testközelből élhettem át a női kézilabdázók Eb- és BL-döntőjét, a lelátóról néztem végig, ahogyan visszanyalt a fagyi az idejekorán ünneplő norvég focistáknak, de valami mégis hiányzott, amit igazán csak Debrecenben tapasztaltam meg.
A cívisvárosban akarva-akaratlanul kialakul az emberben a hűség, a kötődés, az összetartozás érzése, amit jómagam korábban sehol máshol nem tapasztaltam. Amikor először beléptem a Hódos Csarnokba, vagy helyet foglaltam a Nagyerdei Stadion lelátóján, a drukkerek máris régi ismerősként tekintettek rám, némelyek kezembe adtak egy piros-fehér zászlót, mások a rigmusokat tanítgatták szorgalmasan. A debreceni lokálpatriotizmus a sportolókra is átragad, akik foggal-körömmel küzdenek a mellükre vart címerért, a szurkolókért, és a városért. Bár a városról elsőként a legtöbbeknek a hétszeres bajnok DVSC labdarúgócsapata ugrik be, hamar rádöbbentem, mennyire színes Debrecen sportélete: a DEAC focistái feljutást ünnepelhettek idén, a női kézis lányok az EHF-kupa csoportköréig meneteltek, de tudósíthattam az egyetemista röplabdások Extraligás bravúrjairól, és jégkorongozóink bravúrgyőzelmeiről is. A cívisváros nemzetközi eseményeknek is kiváló házigazdája, a rövidpályás gyorskorcsolyázók Eb-jén, vagy épp a tenisz Davis-kupa párharc során fergeteges hangulat uralkodott a Főnix Csarnokban. Az egyéni sportágak képviselői személyében alázatos, eltökélt sportembereket ismerhettem meg: a gátfutó Kozák Lucával iskolai keretek között népszerűsítettük az atlétikát, de a vívó Battai Sugár Katinka, vagy épp az uszonyos úszó Senánszky Petra teljesítménye is elismerésre méltó. A debreceni emberek méltán lehetnek büszkék sportolóikra, ők pedig hálával tartoznak a közönségnek, akik a sikerkorszakok mellett a nehezebb időkben is mellettük állnak. Jómagam pedig fővárosi illetőségű fiatalemberként is büszkén mondhatom: ez Debrecen!
Patai Gergely
