Hogy kerültél Debrecenbe?
Édesapám eleinte nagyon ódzkodott attól, hogy elmenjek Ózdról, s valahol máshol folytassam a kézilabdázást. Annak idején, amikor kerestek az egriek, mindig elbújtam a szekrénybe, hogy azt higgyék, nem vagyok otthon. Majd miután megismerkedtem a párommal, Sanyival, úgy alakult, hogy ő a Debreceni Dózsában folytatja. Lejött Debrecenbe, és szóba került az én nevem is a női csapatnál, s nem sokkal később leigazolt a DVSC. Apukám kénytelen volt megbékélni a helyzettel, bár eleinte nagyon haragudott, egy évig hozzám sem szólt. Majd amikor kiderült, hogy Sanyival komolyra fordulnak a dolgok, és összeházasodunk, fokozatosan megenyhült. Idővel pedig ők is jöttek utánam Debrecenbe.
Létezett volna olyan forgatókönyv akkoriban, melynek hozadékaként nem a cívisvárosba igazolsz?
Állítom, ha annak idején Sanyi nem a Dózsához szerződik, én sem itt kötöttem volna ki. De nem bántam meg, sőt, el sem tudom képzelni, hogyan alakulhatott volna minden másképp. Egyetlen alkalommal csábítottak, és akkor ki is mentem próbajátékra, Németországba, de nem jött be, így nem volt kérdés, hogy hazajövök. A sikerek, a csapategység és a milliő miatt még a legnagyobb nevek sem hagyták itt a csapatot, minden egyben volt, kaptunk szeretetet, megbecsülést, bolond lettem volna váltani!
Akkoriban a csapat mindenek felett állt…
Erős volt a közösség, mindenki benne volt mindenben. Amikor Csapesz idejött Győrből, egyfolytában azt közvetítettük felé, hogy itt a csapat az elsődleges. De mondtuk neki azt is, hogy „ide figyelj, Csapesz, nem leszel jó játékos, ha nem iszol”. Végül a kezdeti nehézségek után szépen beállt a sorba, minden tekintetben.
Az edzések nagyon kemények voltak. Rengeteg indítást csináltunk. Husi csak így számolt: 3-5-7-10! Egy idő után persze, Éva néni is rájött a turpisságra. A nyári szünetek után mindig nehéz volt visszazökkenni a hétköznapok edzésmunkájába, de megérte, ezt bátran állíthatom! Amikor egy-egy buli után Ákos bemondta a napi edzésadagot, sokszor csak néztünk egymásra, de nem volt kibúvó, mindig mindent megcsináltunk. Az edzések mennyisége és intenzitása mellett egyébként sem lett volna esélyünk arra, hogy folyamatosan kimaradozzunk. Alkalmanként ez persze megtörtént, de mindig kezeltük, s jól titkoltuk Ákos elől.
Irányítóként milyen érzés volt a bajnokcsapatnak fazont adni? Milyen volt a játékkapcsolatod a többiekkel?
Valódi elismerést jelentett, hogy Ákos szabad kezet adott nekem a pályán, bízott bennem. 8-10 figurából válogathattam, és csak nagyon kevés esetben fordult elő olyan, hogy bemondott volna egyet. Túlnyomórészt én dönthettem el, melyiket válasszuk. Mindezt egyébként mindig az határozta meg, hogy épp kinek ment jól a játék. A csapatösszhang kiváló volt, egymás szeméről le tudtuk olvasni, hogy mit akarunk játszani. Sziszivel óriási volt együtt játszani, de ugyanez elmondható a többiekről.
A szülés után könnyen visszazökkentél a profi sport körforgásába?
1986 júliusában szültem, de novemberben már kupameccset játszottam. Gyorsan visszazökkentem, de még akkor is edzettem, amikor hathónapos terhes voltam. Mondjuk Ákos nem kérte, hogy a futást is ugyanúgy megcsináljam, csak a gimnasztikáztam és az indításokat gyakoroltam.
Elégedett vagy debreceni pályafutásoddal?
Minden jól alakult, egyedül Dusan edzősködése alatt voltak nehézségeim, az mindenképp fájó pont a karrieremben. Egy idegenbeli meccsünk előtt nyíltan közölte, hogy Pusztainé és Medgyessyné itthon marad, mivelhogy nem férünk be a csapatba. Sziszi értetlenkedve felállt, s kérdőre vonta a mestert, ugyan mégis hogy gondolja azt, hogy a kezdő irányítót csak úgy, se szó se beszéd, kiteszi a csapatból. Lett is belőle kisebb balhé később, a többiek szóltak a vezetőknek, s idővel megoldódott a helyzet. Bár szerencsére nem is nyúlt hosszúra Dusan regnálása. Egy év után visszatért Ákos, akivel az Elektromosnál eltöltött időszakában is tartottuk a kapcsolatot, kikértük a véleményét, tanácsát, majd úgy voltunk vele, az a legjobb, ha visszatér. Annak ellenére, hogy korábban úgy véltük, eleget volt már ő az edzőnk.
A debreceni időszakot követően még játszottál Derecskén is.
Levezetés céljából mentünk ki. De túlzás nélkül a legkeményebb meccseket vívtam az osztályozók során. Sikerrel, hiszen fel tudtunk kerülni NB1-be, ahol aztán nem ment rosszul. Sőt, egyszer a Hódosban vertük a Debrecent. Ami egyfajta elégtétel volt, hiszen mi, a lesajnált, és már-már elfelejtett „öregek” borsot törtünk egykori kenyéradónk orra alá.
Gyermeked mivel foglalkozik?
Lányom, Medgyessy Dóra kosárlabdázik Cegléden. Tagja a nagypályás és a 3×3-as magyar válogatottnak is, jelenleg pedig komoly döntés előtt áll, melyiket válassza. Álma egy olimpiai részvétel, s erre utóbbival jó esélye lenne. Gyakran kijárok a mérkőzéseire.
Az egykori csapatból kivel állsz napi kapcsolatban?
Pusztainé Erával nagyon szoros a kapcsolatom. Mindketten Ózdról indultunk, egy év különbséggel jöttünk Debrecenbe, mai napig sokat járunk össze, főzőcskézünk, beszélgetünk. A családias hangulat egyik fő oka, hogy férjeink is együtt játszottak a Dózsában.
De Bojtor Jolival is nagyon közel állunk egymáshoz, hiszen amikor Debrecenbe kerültem, nem igazán ismertem a várost. Joli karolt fel, s vett úgymond szárnyai alá. Gyakorlatilag a jogosítványomat is neki köszönhetem, hiszen addig nyaggatott, mígnem rávettem magam. Volt egy rossz Moszkvicsa, azzal gyakoroltunk.
Nem hiányzik a mozgás?
Megmondom őszintén, nem. Erával mindig beszéltük egy időben, hogy elmegyünk futni, de aztán mindig annyiban maradt a dolog.
És úgy maga a kézilabda?
Amikor férjem edző volt a DVSC-nél, sűrűbben fordultam elő a Lányok meccsein, ma már csak alkalmanként megyek ki.
T. S.