Negyedszázaddal ezelőtt fantasztikus teljesítménnyel nyerte mez az ifi B csapat a bajnokságot…
Azért különösen nagy dolog ez a siker, mert az NB-I-es klubok országos kiemelt bajnokságában sikerült az első helyen végeznünk, ráadásul tiszteletet parancsoló gólkülönbséggel. Az első mérkőzésen vereséget szenvedtünk ugyan a Videotontól, de a többi 29 találkozót megnyertük. Nagyon sokan, még Budapesten is kedvelték a csapatot, bátran és büszkén mondhatom, elismerték a gárdát. Nagyon szép gesztus volt ellenfelünktől, mikor már bajnokként léptünk pályára az utolsó mérkőzésen, és virággal köszöntöttek minket.
Mi volt a siker titka?
Nincs semmilyen titok, nagyon tehetséges játékosok voltak a keretben, akik elhivatottak voltak a futball iránt, ráadásul remek közösséget alkottak. Keményen dolgoztak a mindennapokban, akartak tanulni, fejlődni, szerettek focizni, az évek alatt összekovácsolódtak. Nyolc éven keresztül dolgoztam velük, mely felejthetetlen időszak számomra. 1994-ben, mikor az első csapathoz kerültem Garamvölgyi Lajos mellé pályaedzőnek, volt egy kikötésem, mégpedig az, hogy szeretném tovább folytatni a munkát az ifikkel. A vezetők ebbe beleegyeztek, így a hazai meccseknél, miután az Oláh Gábor utcai Stadionban véget ért a találkozó, már ültem kocsiba és mentem a Vágóhíd utcai pályára.
Az ifi B ma melyik korosztálynak felel meg?
Abban az időben két csapat volt az ifi korosztályban, az A és a B, az előző a mai U19-nek, míg utóbbi az U17-nek felel meg.
A bajnokság kezdetén milyen célt tűztetek ki magatok elé?
Rengeteg tornán vettünk részt, sokat meg is nyertünk, a diákolimpián első helyen végeztünk, a jó csapatok között tartottak minket számon. Azzal a céllal kezdtük a bajnokságot, hogy az első háromban szeretnénk végezni, ez a srácokban is megfogalmazódott. Valahol legbelül azért mindenkiben ott volt, hogy jó lenne bajnokként zárni a küzdelmeket. A vágy, az álom valóra vált, de nem adták ingyen, nagyon sokat tettünk érte. Itt mindenképp szeretném megemlíteni a szülői közösséget, a csapat mellett álltak, ott voltak a mérkőzéseken, illetve a Sportiskola vezetőségét, akiktől minden támogatást megkaptunk, a sikernek ők is részesei voltak.
Miben rejlett a csapat ereje?
Nagyon egységesek voltunk, a fiúk remekül megértették egymást a pályán és azon kívül is, kiváló volt az öltözői hangulat. Voltak egyéniségek, húzóemberek, hogy csak néhányat említsek: Nagy Zsolt, Benczik Zsolt, Bernáth Csaba, Böőr Zoltán, Frida Ferenc, Dobi Balázs. Korosztályos válogatottak voltak, Böőr, Bernáth, Frida később a DVSC első csapatában is játszottak. Volt elképzelésünk, játékunk, karakteres játékosaink kiélezett szituációkban is tudtak jó döntéseket hozni. A siker mögött rengeteg munka állt, szigorú voltam velük, de emberséges. Az iskolai tanulmányaikra is odafigyeltem, folyamatosan érdeklődtem tanáraiknál, ki hogyan teljesít. Mindig jó érzéssel tölt el, mikor nyilatkoznak a médiában és megemlítik a nevemet. Nagyon büszke vagyok erre a csapatomra is.
A 129 lőtt és csak 13 kapott gól önmagáért beszél. Minek köszönhető ez a tiszteletet parancsoló gólkülönbség?
Olyan szélső védők voltak a keretben, mint Bernáth Csabi – 9-10 évesen még támadót játszott – Galgóczi Tamás, Dobi Balázs, akik védőfeladatuk mellett hatékonyan segítették a támadásokat. A támadó középpályások, a csatárok gólérzékenyek voltak, a Nagy Zsolt-Horváth Kornél ékpáros kapura veszélyesen futballozott. Mindig figyeltem arra, hogy többgólos előnynél se engedjenek ki, az utolsó percig magas hőfokon játszanak. Az lebegjen a szemük előtt, hogy a 90 perc alatt a legtöbbet hozzák ki magukból, soha ne kényelmesedjenek el. A fiúk megértették ezt, ennek is köszönhető, hogy nagyon sok gólt szereztünk. Természetesen előfordult, hogy a biztos vezetés birtokában könnyelműsködtek, nem sikerült újabb gólokat elérni, ilyenkor jött a „büntetés” plusz munka képében.
Fiatal edzőként kezdtél el dolgozni a csapattal. Már volt trénerként konkrét elképzelésed a futballról?
Rengeteget kell tanulnia egy edzőnek, mire kikristályosodik egyfajta felfogása a futballról, menet közben alakul ki minden. Nagyon érdeklődő, elhivatott, szenvedélyes voltam ez edzői pálya iránt, sok szakirodalmat olvastam. Folyamatosan képeztem magam, már abban az időben próbáltam új módszereket bevezetni, alkalmazkodni az adott kor követelményeihez. Abban az időben nem volt komoly stáb, minden csapattal egy edző dolgozott, ő volt úgymond a mindenes, a kapusedzői, a technikai vezetői feladatokat is a tréner látta el.
Tervezitek, hogy ezt a fantasztikus sikert méltó módon megünneplitek?
Március 28-án lett volna egy összejövetel, melyre engem is meghívtak a srácok, de a koronavírus-járvány miatt ez meghiúsult. Furcsa érzés azt mondani, hogy srácok, annak ellenére, hogy 8-10 éves koruktól ismerem őket. Legtöbbjüknek nyolc éven keresztül voltam az edzőjük, később csatlakoztak hozzánk a fiatalabbak, Szilágyi Józsi bácsi és Zolnai Lajos tanítványai. Hihetetlen gyorsan elszaladt az idő, még előttem van a kép, ahogy kisgyerekként szaladgálnak a pályán, ma pedig már felnőtt, családos emberek. Bízok benne, később meg tudjuk ünnepelni a 25 évvel ezelőtti sikert, újra együtt lesz a régi csapat. Tudunk majd beszélgetni, feleleveníteni a régi élményeket, megnézni a régi fotókat, videókat. A mai napig büszke vagyok a fiúkra, öröm volt velük dolgozni. Hálás vagyok nekik, azért is, mert a bajnoki győzelem után kaptam meg az „Év utánpótlás edzője” kitüntető címet. Nélkülük nem részesültem volna ebben a rangos elismerésben. Szeretném megragadni az alkalmat, és ez úton is megköszönjem nekik a felejthetetlen nyolc évet! Üdvözlök, és jó egészséget kívánok mindenkinek!
A bajnokcsapat tagjai:
Dobi Balázs, Sarkadi Zoltán, Kotvász Norbert, Nagy Zsolt, Bencsik András, Frida Ferenc, Kuti Tamás, Bernáth Csaba, Horváth Kornél, Laczkó Sándor, Mangu Norbert, Perge Zoltán, Tulák András, Burai István, Benczik Zsolt (csk), Madar Tamás, Sárkány Attila, Galgóczi Tamás, Náricza Róbert, Varga Péter, Böőr Zoltán, Juhász László
Edző: Herczeg András
Szakágvezető: Csende Sándor
Fotó: Hajdú-bihari Napló / Iklódy János
