Osváth Richárd: „szeretném az ezüstjeimet aranyra váltani”

A háromszoros paralimpiai ezüstérmes kerekesszékes vívó szeptember óta Debrecenben, az Interfencing DSC szakedzője, Dávid László irányításával készül a párizsi játékokra.

0

39436925_0ffe793e21874b191972df9253129b51_wm-300x198 Osváth Richárd: „szeretném az ezüstjeimet aranyra váltani”Fotó: Bodnár Patrícia/Index

Osváth Richárd a tokiói paralimpiát követően költözött családjával a cívisvárosba, s bár jelenleg a Törekvés SE sportolója, elmondása szerint idővel szeretné az Interfencing DSC színeiben folytatni pályafutását. Az edzésmunka jelentős részét már most is a debreceni műhelyben végzi, Dávid László irányításával készülnek a közelgő megmérettetésekre, melyek közül az első nagyszerűen sikerült: a mögöttünk hagyott hétvégén Osváth minden éremfajtából egyet hozott haza a pisai világkupáról. A klasszis sportolóval ezúttal pályafutása új fejezete mellett korábbi sikereit is felelevenítettük.

Miért éppen Debrecen?

Szerettünk volna Budapestről kisebb, élhetőbb városba költözni a feleségemmel, Debrecen pedig minden szempontból ideális választásnak tűnt. Közelebb kerültünk így a szülőkhöz, az alma materemhez, a döntésben továbbá nagy szerepet játszott, hogy a vívókarrieremben is szintet tudjak lépni. Az Interfencing műhelyében érzésem szerint minden adott a minőségi munkához, Dávid Lászlóról pedig köztudott, hogy felkészült, tapasztalt szakember. Aki ismer, pontosan tudja, hogy a kard mellett a tőrvívás is szívügyem, így egyelőre gyakran járok vissza a fővárosba, abban a fegyvernemben Beliczay Sándor és Szirmai Benedek vezetésével készülök az előttem álló kihívásokra.

Említette az alma matert. Milyen emlékek kötik Szatmárnémetihez?

Igencsak meghatározók, hiszen ott születtem, nevelkedtem, s kezdtem el a vívást. Tizenegy éven át tőröztem versenyszerűen román színekben, voltam országos bajnok is, korosztályos Európa- és világbajnokságon vehettem részt. Szerencsésnek mondhatom magam, mert kevés romániai településen van hasonló vívókultúra, mint Szatmárnémetiben, annak idején még élénk toborzás is folyt az iskolákban, én is így jutottam le a terembe. Volt egy időszak, amikor a társaság miatt a foci jobban érdekelt, az akkori edzőmnek nem is mertem megmondani, ha edzés helyett a térre mentem a srácokkal, helyette mindig valamilyen családi összejövetelre hivatkoztam. Ő persze sejtette, hogy nem lehet minden héten disznót vágni, ezért édesapámnak elmondta, hogy nagy tehetségnek tart, amikor pedig ezt megtudtam, hatalmas motivációt adott, onnantól semmi más nem érdekelt, csak a vívás.

Mi tette mentálisan és fizikálisan is kiemelkedő vívóvá?

Négy paralimpiai éremmel a vitrinemben meglepően hangozhat, de sosem tartottam magam különösebben tehetséges vívónak, sokkal inkább nagy küzdőnek. A szorgalom és az alázat vitt előre, viszonylag hamar megerősödtem lelkileg, az évek során pedig megtanultam, hogy soha nem szabad feladni, bármilyen nehézséget is sodorjon utamba az élet. Képletesen is lehet érteni, hogy akkor ér véget az asszó, amikor kezet fogunk és a bíró kihirdeti a győztest. Kardos példával élve, hiába vezet 14–0-ra az ellenfél, még mindig van lehetőségem sorozatban tizenöt tust bevenni. Amikor focizás közben 2004-ben térdsérülést szenvedtem, majd néhány műtét és hosszas lábadozás után négy évvel később egy esés következtében bemerevedett a térdem, nagyon mélyre kerültem. Nem tudtam, hogy mit kezdjek az életemmel, két évig fodrászként dolgoztam, de nem tett boldoggá, majd rájöttem, hogy képtelen vagyok lemondani az álmomról.

Mi volt az álma?

Hogy egyszer pástra léphessek egy olimpián… Nem ment el a józan eszem, természetesen tisztában voltam vele, hogy a sérülésem miatt olyan formában már nem valósulhat meg, ahogyan elterveztem, de elkezdtem kutakodni az interneten, rábukkantam a kerekesszékes vívásra, s felcsillant a paralimpiai szereplés reménye. Próbálkoztam Romániában, de ott nem volt ilyen lehetőség, ugyanakkor nevelőedzőm, Lengyel Éva ismerte Szekeres Pál mesterét, s elintézte, hogy Budapesten elsajátíthassam az alapokat. Mindez tíz évvel ezelőtt történt, hatalmas boldogságot jelentett, hogy újra edzésekre járhatok, egyre több sikerélménnyel lettem gazdagabb a kerekesszékes vívás által, rengeteg szeretetet és támogatást kaptam. Későn kapcsolódtam be a paralimpiai kvalifikációba, de éltem az utolsó eséllyel, sikerült megnyernem egy Európa-bajnokságot, ami automatikusan londoni repülőjegyet ért.

Osváth_kard_mérk-300x193 Osváth Richárd: „szeretném az ezüstjeimet aranyra váltani”

Visszakapta az életbe vetett hitét?

Teljes mértékben! A gyermekkorom óta dédelgetett álmom valóra vált, csak ámultam és bámultam, hogy a világ legnagyobb sporteseményén tényleg minden a sportolókról szól. Egy évvel korábban egy táskával érkeztem Magyarországra, a feleségem nagynénje fogadott be Budapesten, délelőttönként egy irodában dolgoztam. Ilyen előzmények után tényleg csodálatos érzés volt Londonban versenyezni, az pedig, hogy tőr egyéniben bronzérmet tudtam nyerni, minden nehéz pillanatért kárpótolt. A második paralimpiámra, Rióba már esélyesként érkeztem, ugyanakkor előtte egy évig nem nyertem érmet nemzetközi versenyen, így megingott a magamba vetett hitem. Már úgy voltam vele, hogy abbahagyom, de két ezüstöt sikerült hazahoznom, ami nagy löketet adott az elkövetkezendő időszakra is.

Nem mindennapos jelenség, hogy valaki kardban és tőrben is paralimpiai ezüstérmes legyen. Miért vállalt két fegyvernemet?

Kétezer-tizenháromban ismerkedtem meg a kardvívással, Erdei Péter kezei alatt, aki nemrégiben nyugdíjba vonult, így kerültem Dávid Lászlóhoz. Kerekesszékes vívásban két fegyvernemben is lehet versenyezni, ráadásul szerencsére sosem éreztem úgy, hogy az egyik a másik rovására menne. Ennek ellenére természetesen idő kellett hozzá, mire megbarátkoztam vele, de Rióban már összeért a kettő. Egyre inkább magaménak éreztem a kardot, éppen ezért voltam nagyon csalódott, hogy Tokióban nem sikerült érmet nyernem kard egyéniben. Lelkileg megtörtem, de nem sokat kesereghettem, mert jött a tőr egyéni. A feleségem és a pszichológusom rengeteget segített, hogy lezárjam a történteket, ennek is köszönhető, hogy egy újabb ezüstéremmel gyarapíthattam az éremkollekciómat.

Ilyen eredménysorral a háta mögött nem megszokott, de ismerve Önt, bizonyára maradt még hiányérzete…

Ha nem lenne, már régen abbahagyhattam volna a vívást… Szeretném az ezüstjeimet aranyra váltani, azért dolgozom, hogy Párizsban felállhassak a dobogó legmagasabb fokára. Csodálatos pályafutást tudhatok magaménak, s bárhogy is alakuljon a folytatás, az én lelkiismeretem tiszta, mert minden egyes versenyen a maximumra törekedtem. Vannak más, fontosabb dolgok is az életben, mint az érmek, gondolok itt a családra, a három gyermekemre, akikkel szeretnék a lehető legtöbb időt tölteni. Miattuk hagytam fel az edzőséggel is, az ugyanis nem egy családbarát hivatás, akkoriban alig akadt szabad hétvégén. Az élsporttal ugyanakkor egyelőre összeegyeztethető a magánéletem, így amíg a testem bírja, tovább dolgozom a céljaim eléréséért, annyit pedig biztosan megígérhetek, hogy soha, semmit nem fogok feladni.

P.G.