Páratlan páros: Nagy Tímea és Salánki László

A magánéletben és az edzőteremben is különleges egységet alkot a kétszeres világbajnoki bronzérmes ökölvívó Nagy Tímea, és férje, valamint edzője, Salánki László. A páratlan páros a félbeszakadt európai kvalifikációs torna ellenére hisz abban, hogy sikerül megrendezni az ötkarikás játékokat, s feltett szándékuk, hogy megszerezzék az egyik kvótát.

0

84719520_2685721568317630_1269886172885155840_o-300x192 Páratlan páros: Nagy Tímea és Salánki László

Különleges kulisszák között, egy gyárépületben készültök jelenleg. Honnan jött az ötlet, hogy saját termet alakítsatok ki, és miért esett épp erre a helyiségre a választás?

Salánki László: Amikor a DVSC-vel különböző okok miatt szétváltak útjaink, felmerült bennünk, hogy jó lenne egy saját szentélyt kialakítani, ahol nyugodt körülmények között készülhetünk a megmérettetésekre. Egy ideig kölcsönteremben edzettünk, majd egy évvel ezelőtt találtunk rá erre az épületre, amely egy idős úriember tulajdonában áll. A többi helyiséget tudtommal varrodának használják, de egyelőre nem panaszkodtak a „szomszédok”, hogy hangosak lennének az edzések.

Nagy Tímea: Sokunk kitartó és áldozatos munkája kellett ahhoz, hogy most ilyen körülmények között készülhessek. A berendezés Laci tervei alapján történt, s bár eleinte nehéz volt megszoknom az új termet, mostanra kifejezetten szeretek itt edzeni. Egyelőre az edzőtáborokra és a kvalifikációs versenyekre koncentrálok, de terveim között szerepel, hogy fiatal lányoknak tanítsam meg az ökölvívás alapjait, és ez a terem erre is lehetőséget biztosít.

Sikerült teljesen függetlenednetek, vagy azért van olyan vezető, aki kontrollálja a szakmai munkát?

S.L.: Nem szerettünk volna teljesen elszakadni az ökölvívó-társadalomtól, hiszen Timi a DVSC-től az újpesti Madárfészek Ökölvívó Akadémiához igazolt, ahonnan zsákokat, kesztyűket, fejvédőket kaptunk, tehát az egyesület is nagyban hozzájárult az új terem berendezéséhez. Szakmailag szerencsére teljes mértékben az én elképzeléseim érvényesülnek, de a válogatott edzősködés miatt sokat vagyok távol, így már kevés új öklözőt tudok fogadni.

Mindkettőtökön látszódik az ökölvívás iránti szenvedély, de ha jól tudom, teljesen eltérő utat jártatok be, mielőtt szerelembe estetek a sportággal.

S.L.: Ami engem illet, gyerekként igazi csibész voltam, Hajdúhadházon bőven kijutott a pofonokból. Egy barátom vett rá, hogy próbáljam ki az ökölvívást, ami akkoriban jó kitörési lehetőségnek tűnt, de nem voltam olyan jó bokszoló, hogy abból meg tudjak élni. Sokszor gondoltam arra, hogy bárcsak ne tévedtem volna le az edzőterembe, mert Magyarországon sem anyagilag, sem erkölcsileg nem kifizetődő, ha valaki az ökölvívással foglalkozik. Ami mégis itt tartott, az a sikeréhség, edzőként szeretnék minél több tanítványomat bajnoki címekhez segíteni.

N.T.: Engem már gyermekként sem kötött le a babázás, mindig a fiús dolgok érdekeltek, de a szüleim hallani sem akartak az ökölvívásról, így kisiskolásként például úsznom kellett, amit egyáltalán nem élveztem. Tizenhat évesen már nem tudták befolyásolni a választásom, s bár eleinte azt gondolták, hogy néhány edzés után úgyis megunom, végül nem lett igazuk. Idővel elfogadták a választásom, és a mai napig mindenben támogatnak, sikerült megértetnem velük, hogy az ökölvívás egy dinamikusan változó, izgalmas sportág, amihez erő, intelligencia, kitartás és bátorság szükséges.

Négy éve karnyújtásnyira voltatok az olimpiától, két héttel a kvalifikációs torna előtt dőlt el, hogy más képviseli majd a magyar színeket. Nem merült fel, hogy abbahagyjátok?

N.T.: Személyes oka volt a döntésnek, amit most nem részleteznék, mindenesetre Laci nagyon kiborult, és kijelentette, hogy itt a vége, abbahagyja az edzősködést. Értetlenül álltunk a történtek előtt, miután nyolcadik helyen álltam a világranglistán, és jó formában éreztem magam, hatalmas esélyem lett volna az olimpiai részvételre. Az álmatlan éjszakák után arra jutottam, hogy vagy most vállalunk gyermeket, és utána tiszta lappal megpróbálok visszatérni, vagy végleg felhagyok az ökölvívással. Utólag úgy gondolom, hogy ennek így kellett történnie, hiszen itt szaladgál körülöttünk a kis utód, én pedig újult erővel léptem ismét kötelek közé. Olykor az élet írja a legjobb forgatókönyvet.

Különleges a kapcsolatotok, hiszen az edző-tanítvány viszony mellett házastársak is vagytok. Mi a párosotok titka?

S.L.: Kevesen tudják, hogy először a magánéletben találtunk egymásra, mindketten a DVSC kötelékében dolgoztunk, amikor megismerkedtünk, de egy ideig szóba sem került, hogy én irányítsam Timi felkészülését. A közös munka sok előnnyel jár, eleinte mégis akadtak nehézségek, mert a ringben kialakult feszültséget sokszor hazavittük, és ez nem tett jót a kapcsolatunknak. A viszontagságok mégis összekovácsoltak minket, s mindketten sokat tanultunk a másiktól.

N.T.: Számomra nagyon sokat jelent, hogy Laci az edzőm, mert extra motivációt ad a jelenléte, szeretnék neki megfelelni, így minden edzésen a maximumot nyújtom. Mérkőzés közben mindig kiabál, ugrál, folyamatosan kapom az instrukciókat, de ilyenkor igyekszem kizárni a külvilágot, így nem mindig tudok odafigyelni az utasításokra. Ennek ellenére egyfajta biztonságérzetet ad, hogy magam mellett tudhatom, és a legnehezebb helyzetekben is számíthatok rá. Jól kiegészítjük egymást, hiszen míg a teremben Laci dönti el, hogy mennyi az idő, otthon én mondom meg, hogy milyen ruhát vegyen fel.

A koronavírus-járvány miatt a teljes sportvilág várakozó állásponton van, az európai kvalifikációs viadal hétfőn félbeszakadt, de a tokiói olimpia megrendezése is kérdésessé vált. Mennyire írták át a történtek a forgatókönyvet?

N.T.: Mindenkit váratlanul értek a történtek, de számunkra már a járvány kitörése előtt a májusi, párizsi világkvalifikáció élvezett prioritást, bízom benne, hogy azt, illetve az olimpiát már nem befolyásolja majd a koronavírus. 75 kilogrammban a legnehezebb megszerezni a repülőjegyet, hiszen csak tizenhat kvótát osztanak szét, de azért dolgozunk, hogy összejöjjön, egyelőre nem számolunk más forgatókönyvvel. Mindent feltettem arra, hogy részt vehessek az ötkarikás játékokon, s a februári Bocskai Emlékverseny azt igazolta, hogy jó úton járok, eséllyel pályázom az egyik kvótára.

P.G.