Mikor kerültél a kézilabda pályára?
Mai mércével nem kezdtem túl korán a kézilabdát. Hetedikes koromban mentem először edzésre, Ózdon. Magasságom miatt átlövő poszton kezdtem, de hamar kiderült, „béna” vagyok hozzá. Beálltam a kapuba, és ott ragadtam. A középiskolás éveket is szülővárosomban töltöttem, iskola mellett kézilabdáztam, az NB1B-ben, akkoriban az is erős bajnokság volt.
Ózd után mikor jöttél Debrecenbe?
Huszonegy éves voltam, amikor a Debrecen megkeresett, Komáromi Ákos hívott a csapathoz. Rengeteg pótolnivalóm volt, nagyon sok mindent nem tudtam annyi évesen. Ma már tizenöt-tizenhat évesen szinte mindent tud egy játékos.
Akkoriban Tóth Ildi volt az egyetlen kapus. Mögé hoztak második kapusnak. Az első év, szinte úgy telt el, hogy alig védtem, ellestem Ilditől a trükköket, fizikálisan megerősödtem. Egy egészséges versenyszellem, rivalizálás alakult ki köztünk. Nem volt egyszerű, hiszen Ildi válogatott kapus volt, eleinte körülbelül 80-20 százalékban védett ő, majd ez az arány csökkent, és volt, hogy már én védtem kezdéskor.
Az ember eljut odáig, hogy elismeri azt, aki előtte áll a kapuban, az jobb nála ez motivált, hogy jobb legyek. Pont a Győr elleni meccs, amelyiken bajnokok lettünk, akkor álltam először kezdőként a kapuban. Hatalmas elismerés volt ez számomra.
Már Pusztainéként érkeztél, vagy itt ismerkedtetek meg a leendő férjeddel?
Ózdon találkoztunk, Tamás is kézilabdás volt. Én úgy jöttem ide novemberben, mint Kalocsai Erika. Tamás akkor katona volt, amikor februárban leszerelt idejött játszani ő is Debrecenbe, 1984 nyarán volt az esküvőnk. Ez egy sportszerelem, a pálya mellett összebandáztunk, és úgy is maradtunk. Ő majdnem tíz évet játszott a Dózsában. Született két gyermekünk, akik nem lettek profi kézilabdázók, bár a fiam egész sokáig játszott.
És jött a bajnoki cím. Bár nem indult túl jól az 1987-es év. Az első fordulóban kiestetek a KEK-ből. Mennyire volt nehéz innen talpra állni?
Az első nemzetközi meccseken nem voltunk rutinosak. Az is nagy szó volt akkor, hogy vidéki csapatként nemzetközi porondra léphettünk. Hamar túljutottunk a kezdeti kudarcokon, és koncentráltunk a bajnokságra. Végül veretlenül lettünk bajnokok.
Akkor még az Oláh Gábor utcai stadionban játszottunk, csak a nagy meccsekre mentünk át a Hódosba. Imádtunk az Oláh Gáboron játszani. Kicsi volt a tér, csak az egyik oldalon voltak lelátók, de a szezon végé felé, akkora volt az érdeklődés, annyi szurkoló volt, hogy már szinte a pályán is álltak. A Hódos ehhez képest nagy volt, más volt a talaj, a térdfájósok nem szerettek ott játszani. De muszáj volt átmenni a közönség, a TV közvetítések miatt.
Milyen volt a bajnokcsapatnak a tagja lenni?
Az a csapat majd tíz évig együtt játszott. Együtt éltük meg a fiatalságunkat, szinte több időt töltöttünk együtt, mint a családunkkal. Harmincegy éves koromig játszottam a Lokiban, kis kihagyásokkal. Együtt jártunk bulizni, szilveszterezni, ismertük egymás életét, családját, gyerekeit.
Sokat jelentett az, hogy debreceniek vagyunk, hogy a Debrecenért játszunk. Ha jól emlékszem először Ildi és Sziszi ment ki Hollandiába játszani, az akkor óriási szenzációnak számított, sokan azt mondták, cserbenhagyták a csapatot, akkor kezdtünk szétmenni.
Amikor nem jöttek a sikerek, akkor bántottak téged, hibáztattak téged kapusként?
Ha gyengébben ment valakinek, akkor azért hallottuk a lelátóról, hogy kapuscsere, kapuscsere. Persze, azt érzi az ember, hogy nem jó, amit éppen csinál. De (Komáromi) Ákos ezt mindig nagyon hamar lereagálta. Cserélgetett bennünket Ildivel. Az, hogy valakit szidtak volna, vagy engem szidtak volna, ilyenre nem emlékszem. Egy fájó meccs volt, de az már a pályafutásom vége felé, amikor kupameccset játszottunk a franciákkal, itthon nyertünk nyolc góllal, kint viszont nagyon kikaptunk. Ott az egyszer kifütyültek bennünket, amikor kifutottunk.
De ezeken át kell lendülni, és a pályafutásom nagy része rendkívül sikeres is volt. 1993-ig voltam a Lokinál, utána Derecskén játszottam, majd harmincnégy évesen, megkeresett a Fradi akkori edzője, és felköltöztünk Budapestre. Egy szezont játszottam ott. Nekem ez olyan volt, mint amikor egy harmincvalahány éves nőnek felajánlják, hogy szerepeljen a Playboy címlapján. Egy év után hazajöttünk. Pont megsérült az akkori kapus, Sugár Timi és (Köstner) Vili hívott, így még egy fél szezon erejéig védtem Debrecenben.
Említetted Komáromi Ákost. Ő hozott a csapathoz. Milyen volt a viszonyotok?
Ákos együtt tartott bennünket. Pont a napokban mondtam valakinek, mert hallom, miképp beszélnek edzők manapság, hogy Ákos egy úriember volt, soha nem káromkodott. Tíz év alatt nem emlékszem rá, nem tudom felidézni, hogy valaha is elhagyta volna a száját káromkodás, mégis olyan fegyelmet tartott, hatalmas tiszteletet vívott ki.
Nekem anyám után Ákos adta a legtöbbet, úgy emberileg, mint példaképként. Mondjuk, ezt én inkább utólag érzem, mert akkoriban nem tudtam így ezt megfogalmazni, mert néha haragudtam rá, amiért épp nem védtem, vagy nem annyit védtem. Akkor mindig dúltam-fúltam, de utólag megszépíti az idő, jobban mondva, nem is igazán megszépíti, hanem kicsit reálisabban látja az ember.
Az ő kezei alatt lettem igazi kapus. Vele is, mint ahogy a csapat nagy részével, a mai napig jóban vagyunk.
A sikerek, a sportsikerek után, milyen volt kilépni a civil életbe?
Amikor vége van, akkor a civil életben nem találja könnyen a helyét az ember. Csak áll, és nem tudja, hogy merre induljon. Nem volt tervem a civil életre, ráadásul a férjem is sportoló volt, így egyszerre kellet kitalálnunk, hogyan tovább. Zöldséges boltot nyitottunk, jelenleg pedig a vásárcsarnokban dolgozom egy üzletben.
De csak visszahúzott a szíved a sporthoz.
Több év kihagyás után szerettem volna visszatérni a kézilabdázáshoz, megkerestem Csapó Erikát, és az utánpótlás kapusok edzője lettem. Elvégeztem a középfokú edzői tanfolyamot is. Az első edzés furcsa volt, mert hiába töltöttem huszonöt évet a kapuban, edzőként teljesen más. Szeretek fiatalokkal dolgozni, és jól érzem magam. Jó újra a pálya szélén állni.
Harminc éve lettetek bajnokok. Megismernek még az utcán?
A szurkolók szeretete a mai napig elkísér, pedig harminc éve lettünk bajnokok, de a mai napig felismernek. A kilencvenes évek EHF sikerei óriási nyomot hagytak bennem is, a szurkolókban is. Magára az érzésre is jó emlékeznem, hogy akkor volt egy ilyen banda, akiken látszott, hogy együtt vagyunk, jóban vagyunk, szeretjük egymást, küzdünk egymásért, örülünk egymás góljának és sikerének. Ezt nem felejti el az ember.
Cs. E.