Vachter Ferenc: „szívügyem Debrecen és a Loki”

A DVSC egykori kiváló, sziklakemény labdarúgója többek között régi történeteket elevenített fel, mesélt a jelenlegi életéről, de a Loki mostani esélyeit is latolgatta.

0

KépVachter-300x165 Vachter Ferenc: „szívügyem Debrecen és a Loki”

A Vágóhíd utcai stadiont 99 éve, 1922-ben adták át, mely létesítmény ugyan papíron tízezer nézőt tudott befogadni, de előfordult, hogy akár 15 ezren biztatták a helyszínen a debreceni csapatot. A Vágóhíd utca 1979-ig szolgált a DVSC labdarúgócsapatának otthonául, de 1989-ben még négy év erejéig visszaköltöztek a focisták. Később viszont főként edzésekre és felkészülési mérkőzésekre használta a pályát.

Az ifjú labdarúgók örömmel jártak ide a tréningekre, népszerű volt ez a debreceni környék. Volt egy bizonyos varázsa, amely, ha megfogta a helyieket, onnantól kezdve csak a DVSC-nek lehetett szurkolni. A Vágóhíd utcai stadion virágzásának idején minden egy helyen volt. Itt találhattuk a klubszékházat, itt edzettek a kézilabdások, a birkózók és bokszolók is itt gyülekeztek, de még a versenykerékpárosok öltözője is megtalálható volt a létesítményben.

vagohídutca-300x218 Vachter Ferenc: „szívügyem Debrecen és a Loki”

A stadion régi fénye már eltűnt és feledésbe merült, azonban a debreceniek sok szép emléket őriznek azokról a meccsekről, melyeket itt tekintettek meg. A hamarosan 75 éves Vachter Ferenc is sokat rúgta a bőrt ezen a helyen. Pályafutását a Debreceni Kinizsiben kezdte, majd bevonult katonának, onnan pedig a DVSC-hez vette az irányt, ahol 1969-től 1976-ig meghatározó tagja volt a védelmi tengelynek. A Loki korábbi bekkje a sporteseményeket azóta is kíváncsian figyeli, de szíve a Debreceni Egyetemhez is közel áll. Az egykori kiváló védő sok-sok régi emléket idézett vissza, mellette megtudhattuk, hogyan telnek napjai mostanság, illetve hogyan vélekedik a mai DVSC-ről.

Labdarúgóként egykor folyamatosan reflektorfényben volt, azonban többek között a DVSC szurkolói már nagyon régen hallottak Vachter Ferencről. Hogyan telnek napjai mostanság?

Jelenleg személyszállítással foglalkozom, hálás vagyok, hogy Szilvássy Zoltánt, a Debreceni Egyetem rektorát már tíz éve fuvarozhatom, ezt többek között annak is köszönhetem, hogy Debrecenben maradtam, amit egyáltalán nem bántam meg, hisz igazán itthon érzem magam. A cívisvárosban mindig összefutok egy-egy ismerősömmel és ez valamennyiszer boldoggá tesz.

Futball-karrierje egyik, ha nem a legnagyobb sikerét 1969-ben élte meg, mikor az NB II Keleti csoportban a DVSC-vel bajnoki címet ünnepelhetett és a következő évtől már az NB I/B bajnokságban bizonyíthatott. Hogyan emlékszik vissza erre a szezonra?

Bár korábban is lehetőségem nyílt rá, hogy a Debreceni Kinizsi alakulatától a DVSC-be igazoljak, 1965-ben egy kelet-német turnéra azért is ellátogattam a Lokival (három különböző városban rendeztek felkészülési jellegű mérkőzéseket – szerk.), de 1966-ban bevonultam katonának. A labdarúgást természetesen akkor sem hanyagoltam, a honvédelmi gárdával, a Bocskaival például 27 meccsen keresztül veretlenek voltunk. Végül 1969-től 1976-ig játszottam a DVSC-ben, a csatlakozáskor jóformán teljesen kicserélődött a keret. Kiváló volt a csapategység, szerettük egymást és a szurkolókat, a pályán mindent megtettünk a városért. A sikerhez vezető út az egyszerűségben rejlett, nagy szó volt, hogy az a fiatal csapat az NB I/B-be feljutott. Mindennek megvan a maga varázsa, az 1969-es bajnoki cím megszerzése az egyik legszebb fejezet az életemben. Bizony eljártak az idők felettünk, két évvel ezelőtt már az 50 éves évfordulóját ünnepeltük ezen alkalomnak, az egykori társakkal örömmel elevenítettük fel a régi emlékeket.

1969-1-300x186 Vachter Ferenc: „szívügyem Debrecen és a Loki”

A DVSC 1969-es aranyérmes együttese: Állnak: Dr.Thomasz Hennrik szakosztályvezető, Potyók Lajos, Szabó I. Béla, Vaczlavik Ferenc, Vachter Ferenc, Nagykaposi Elemér, Lipők Lajos, Nagyszalóki András edző. Guggolnak: Rozgonyi Miklós, Dóczé Zoltán, Andorkó Imre, Szabó II. József, Vasvári Sebestyén, Ráczi Attila, Papp Béla.

Mikor figyeltek fel először tehetségére?

Debrecen-Szabadságtelepen nőttem fel, így azon a környéken lógtam mindig a cimboráimmal és oda jártam iskolába. Ötödik osztályos korunkban salakpályát építettünk, kiskocsikkal hordtuk szét a földet. A suli több futball-tornát is rendezett számunkra, ugyanis Sándor Laci bácsi, a testnevelő-tanárunk imádta a labdarúgást. A Debreceni Kinizsitől Makszim Laci bácsi is eljött megnézni bennünket, 14 éves voltam, amikor felfigyelt a tehetségemre. Meghívására az ifjúsági korosztály edzésére rögtön ellátogattam, aztán kis idő múlva már a felnőtteknél is játszottam, természetesen mindvégig védőként.

Kinek a játékára nézett fel leginkább?

Fiatal koromban a DEAC egyik alapemberének, Móricz Sándornak a játékát csodáltam, később pedig a Kinizsinél Gellért Istvánét. Korábban kijártam az edzéseikre, társaimmal mi szedtük a labdát, ez pedig megtisztelő volt számomra. Későbbi barátom, Mészöly Kálmán is rengeteget letett az asztalra, beleállt az ellenfélbe, becenevéhez hűen, mint a szikla, nem ijedt meg semmitől. Mindhárman ösztökéltek, napról napra jobb teljesítményt szerettem volna nyújtani.

Közismert volt arról, hogy kőkeményen védekezett, a labdát nem gurították el könnyen mellette. Ön szerint milyen fő erényei voltak a pályán?

Nem voltam gyáva, de nem is voltam alattomos ellenfeleimmel szemben. Keményen beleálltam a lövésekbe, lábamon gyakran napokig meglátszódott a labda nyoma. A fejjátékom kiemelkedett a mezőnyből, azonban a gyorsaságomon mindig lehetett fejleszteni. Természetesen olyan támadó is volt, aki ellen tartottam, mint például a Szeged Vass nevezetű kétméteres játékosa. Emlékszem, a centert mindig ki kellett mozdítani a lendületéből, hogy aztán nehogy mögénk kerüljön.

Mi motiválta leginkább?

Minden mérkőzésen kizárólag a győzelemért léptünk pályára. Leginkább a törzsszurkolók motiváltak, akik egy megnyert találkozó után a karjaikon hordoztak. A Vágóhíd utcán több, mint tízezer néző gyűlt össze, fenomenális volt a hangulat. Egy vereséget követően viszont alig mertünk felülni a villamosra, borzasztó érzés volt hazai pályán kikapni, Nagykaposi Elemér játékostársam a kocsival olykor a legkisebb utcákon vitt haza.

Mely csapat volt akkoriban a Loki legnagyobb riválisa?

Úgy gondolom, hogy a Békéscsaba elleni rangadók voltak a legpikánsabbak, rendesen volt feszültség a pályán. 1972-ben több nagynevű ellenfelet is megvertünk, melynek köszönhetően bronzérmesek lettünk. Az erős kerettel rendelkező Zalaegerszeg mellett ki-ki meccset játszottunk a Dunaújvárossal, majd a Kecskeméti Dózsa következett. Sokáig úgy volt, hogy megint osztályt léphetünk, akkor nagyon bosszantott, hogy erről pont lemaradtunk. Ezen kívül emlékezetes maradt számomra egy Egerben játszott meccsünk is, mert körülbelül 1500 debreceni drukker különvonattal kísért el bennünket.

1973-300x192 Vachter Ferenc: „szívügyem Debrecen és a Loki”

A DVSC 1972-es bronzérmes együttese: Állnak: Ekli János ügyintéző, Varga János, Sóvágó Lajos, Czeglédi Sándor gyúró, Vachter Ferenc, Vaczlavik Ferenc, Pyber István edző, Nagykaposi Elemér, Szabó III. Béla. Középen: Lipők Lajos. Guggolnak: Kuchta Ferenc, Vasvári Sebestyén, Szabó II. József, Sántha György, Kovács Mihály, Nagy Ferenc, Kállai Ferenc.

Hogyan ért véget a labdarúgó-karrierje?

Pályafutásom során sokszor hátráltattak sérülések, amelyek általában lassan gyógyultak, egy-egy szakadás után pedig még kevésbé tudtak beavatkozni az orvosok. 31 éves koromban is hasonló cipőben jártam. 1976-ban, egy döntetlenre végződött mérkőzés után az egyik szponzorunk bántó kritikával illetett minket, én pedig csapatkapitányként kiálltam az edző, Makray Balázs és társaim mellett. Úgy gondoltam, hogy tényleg megtettünk mindent, a taktikánk is jó volt, csak éppen nem volt szerencsénk. Őszintén szólva kiszaladt a számon egy-két csúnya szó, de mindenképp ki akartam fejteni a véleményem. Ennek sajnos az volt a következménye, hogy a párttitkár, a főkönyvelő, Lukács Albi (korábban a Debreceni Kinizsi tagja volt, a fiatal Vachter Ferenc is játszott vele – szerk.) társaságában felkeresett, és közölték: a nézeteltérés miatt a szponzorunk a DVSC-nek egy fillért sem szeretne fizetni. Ezek után tehát nem volt kérdés, távoznom kellett a szeretett csapatomtól, a Lokitól, de nem hagytam abba a focit, levezetésként még a Hajdú Volán és a Kaba együttesét erősítettem.

Mennyire követte később figyelemmel a DVSC-t?

Nem szakadtam el a futballtól, sőt, minden Loki-meccsen próbáltam megjelenni, nagyon örültem a csapat sikereinek. Bármikor, bárhova elkísértem a debreceni játékosokat. Mikor Dunai Antal irányítása alatt a magyar-válogatott olimpiai selejtezőt játszott Svájcban, azt a mérkőzést én is megtekintettem a helyszínen. Dombi Tibi, Sándor Tamás, Szatmári Csaba, Madar Csaba, valamint Pető Zoltán is a városunkat képviselte, ez nagy büszkeséggel töltött el. Pozitív élmény volt még számomra, hogy Szepesi Gyuri bácsi, az idősebb Knézy Jenő társaságában (mindketten legendás sportriporterek voltak – szerk.) megismert, és még távol az otthonomtól is a debreceni fociról beszélgettünk.

Hogyan lépett életébe aztán a taxizás?

Mivel nem szerettem volna már más klubhoz elköteleződni, 1977 áprilisától egy taxitársaságnál kezdtem el dolgozni. Ez igen nagy szónak számított, mivel akkor még összesen 26 darab taxi volt Debrecenben. A lehetőséget az akkori városvezetés és a MÁV Igazgatóság ajánlotta fel számomra, amelyet ezúttal is köszönök. Sikula Gyuri bácsit sokan ismerték a megyénkben, élt-halt a DVSC-ért, többek között ő, valamint a szintén taxis Anton Pali barátom invitált. Mai napig nem bántam meg, hogy a sofőrködés mellett döntöttem, hisz rengeteg emberrel találkoztam, amely számtalan élményt jelent számomra.

Azóta folyamatosan a taxizásból él?

Kétszer, kis időre külföldön is dolgoztam, a kanadai házakban fából építettem lépcsőt, de Németországban is vállaktam munkát. Ezt leszámítva igen, azóta is a szállítással foglalkozom. A Mercedes autók szerelmese lettem, 1995-től kezdve nem is váltottam márkát, már a nyolcadik ilyen típusú gépjárművel körözök. Mindvégig a foci és a kocsi volt a mindenem, a jelenlegi járgányom verhetetlen, benne a kicsi futball labdának pedig szent helye van a visszapillantón.

Edzőként esetleg nem próbálkozott?

Nem, miután szögre akasztottam a cipőt megfogadtam, hogy a focit továbbra csak külső szemlélőként figyelem. Szeretem, imádom a sportágat, de nem tudtam magam edzőként elképzelni. Napjainkban is sportolói szemmel nézem a játékot, de természetesen a kapcsolataim a taxizásnak köszönhetően megmaradtak. Nagyon sokat kaptam ettől a sportágtól, így ezt próbáltam viszonozni a környezetemben. Bár nem voltam közvetlen részese a futballnak, ám az edzőkkel, így például Herczeg Andrással is gyakran beszélgettünk a szakmáról. Jólesett mikor egy védő játékosról kikérték a véleményem, szívesen megnéztem a játékosok ütemérzékét, a fejelési módját, vagy blokkolási technikáját.

Milyen változásokat vél felfedezni a labdarúgásban?

Rendkívül felgyorsult a játék, az új taktikai rendszerrel pedig nem mindig értek egyet. A hazai csapatok játékstílusát nem a világverő alakulatokhoz kell hasonlítani, de nyilván van hova fejlődni. Napjainkban a játékosok sokat passzolnak vissza, enélkül talán élvezhetőbb lenne a játék. Tény, hogy a modern kori futballnak is megvannak a maga előnyei, a taktikának egyre nagyobb szerepe van. A sok változás ellenére ugyanolyan elánnal nézem az összecsapásokat.

Egykori csapattársai közül kivel tartja még a kapcsolatot?

Sajnos már csak nagyon kevesen élünk. Jó barátommal, Szabó Józsival, a DVSC egykori kiváló kapusával hasonló életmódot élünk, mindketten aktívan dolgozunk, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Mindenki más-más életpályát futott be, de alkalmanként Maczkó Gyuszival, Kiss Jancsival, Vaczlavik Ferivel és Szabó Bélával is beszélek.

A családjában mennyire maradt fenn a sport szeretete?

Egy lányom van, Jutka, és egy unokám, Réka. A lányom korábban kézilabdázással próbálkozott, de egy idő után felhagyott vele. Unokám éveken át versenyszinten aerobikozott, a magyar válogatottal Bulgáriában egyéniben és csapatban is aranyérmes lett. Büszke voltam rá, a verseny után a budapesti repülőtéren vártam a taxival. Nagyon jó kapcsolatban állok velük, jelenleg a Balaton partján a turizmus-vendéglátás területén dolgoznak.

Manapság milyen gyakran látogat ki a Nagyerdei Stadionba?

A Loki iránti rajongásom nem enyhült, amikor tehetem minden mérkőzésre kijárok. Imádok társaságban lenni, a meccs előtt egy kis presszóban gyakran összegyűlünk, majd onnan megyünk közösen a Nagyerdei Stadionba. A DVSC dolgozói közül leginkább Horváth Bélával (a piros-fehérek hajdani hálóőre – szerk.) beszélek, a hazai találkozókon gyakran össze is futunk. Örömmel tölt el, hogy még most is sokan megismernek és kedves szavakkal illetnek.

Milyen volt a viszonya a szurkolókkal?

Kiváló kapcsolatot ápoltam egykori drukkereinkkel, azonban sajnos a legtöbben már távoztak az élők sorából. A törzsszurkolókkal az Aranybika előtt mindig összegyűltünk és megvitattuk a csapat háza táján történő dolgokat. Gyakran az edzéseinkre is kijártak, így a tréningek még jobb hangulatban teltek. Szívesen társalognék én is a mostani játékosokkal, de az edzések már egyre zártabb körülmények között zajlanak.

Milyen eredményt vár a DVSC-től a jelenlegi szezonban?

Úgy gondolom, hogy biztos helyünk van a középmezőnyben. Hazai pályán szeretném, ha mindenkit megszorongatnánk. Úgy vélem, Dzsudzsák Balázs érkezése jót tett a csapatnak, ugyanis nagy tekintélye van, városunk futball-életének sokat segíthet. Ezen kívül kimondottan tetszik a tehetséges, debreceni kötődésű fiatalok játéka, szerintem fényes jövő áll előttük. Szimpatikus a csapat, szorítok értük.

Összességében mit jelent ön számára Debrecen?

Gyakorlatilag mindent ennek a városnak köszönhetek, szívügyem Debrecen és persze a Loki. A sport megtanított az élet rejtelmeire, nem lehetett hátul sokat hibázni, mert aztán megbüntetett. Szerencsére egészséges vagyok, kellemes közegben érzem magam. Tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit közel 75 év alatt elértem.

T.H.

Fotók: Sándor Mihály, magyarfutball.hu