Honnan ered a sport, a labdarúgás szeretete?
A gyerekkoromra vezethető vissza, bár a 60-as években közel sem közvetített annyi sporteseményt a televízió, mint manapság. Az 1966-os labdarúgó világbajnokságra viszont jól emlékszem, számomra örök emléknek számítanak Bene találatai, vagy Farkas braziloknak lőtt kapásgólja. Abban az időben a magyar válogatott szinte végigverte a világot, nagyon komoly meccsélményekkel gazdagodhatott az ember. A futball szeretetével valószínűleg apám fertőzött meg, első futballélményem is hozzá kötődik. Valamikor 1963-ban – azóta már utána néztem, május 26-án – bejött értem az iskolába, és kivitt a régi Nagyerdei Stadionba. Az abban a bajnokságban bronzérmet szerző Újpesttel játszott a DVSC, és 4:1-re nyert a Loki. Emlékszem, Jakab Sanyi kivédte a lilák szemét, kölyökként egy életre belém ivódott az a győzelem és a kapus neve. A másik élményem már szurkoláshoz kötődik, gyerekként megfogott, mikor a Bem tértől a Pálmáig hömpölygött a rengeteg Fradi drukker. A szurkolásnak ez volt az első olyan csirája, ami elültetődött bennem. A riporterek is nagy hatással voltak rám, sokat hallgattam Szepesit, később Vitrayt, én is sportriporter akartam lenni. A sport szeretete igazából a futballal indult, de ami sport ment a tv-ben, mindent megnéztem, nagyon hamar rájöttem, a sportnak minden ágát szeretem.
Az a szó, hogy sport, mit jelent számodra?
A sport, mint fogalom eredeti értelméből kiindulva számomra a versengést, a küzdelmet, az egymás sportszerű eszközökkel való legyőzését jelenti. Amikor nem csak magamnak edzek, hanem össze is mérhetem másokkal a tudásomat, egymás ellen vagy az idővel küzdünk, ami intenzív mozgással jár. Sokáig, már újságíróként is nehezen tudtam sportként kezelni néhány sportágat, mint például a testépítést, a táncot, de aztán megbarátkoztam mindkettővel. Számomra a klasszikus értelemben vett sport a szimpatikus, az üzletté vált részét elfogadom, de nem tudok vele azonosulni.
Aktív résztvevője is voltál, vagy „csak” szurkolóként követted az eseményeket?
Én leginkább műkedvelőként űztem a sportot, bár az Alföldi Vendéglátó kispályás csapatánál egy szezonban igazolt játékosként rúgtam a bőrt, illetve sportlövőként is rendelkeztem igazolással. Papíron voltam természetjáró is, mert így, mi szurkolók kedvezményesen utazhattunk a vonaton a Loki meccseire. Amíg bírtam, leginkább fociztam, s bár nem vagyok őstehetség, de lelkesedéssel sok mindent pótoltam. Szabadidős szinten sok mindent kipróbáltam, mert bármit is csináltam, azt kihívásnak tekintettem. Magamat is le akartam győzni, hogy újabb és újabb egyéni rekordot állítsak fel. Soha nem tudtam megalkudni, mindig a maximumra törekedtem, úgy álltam hozzá, ha sport, azt vegyük komolyan.
Egy, a megyei rendőrkapitányság alagsorában a sajtó munkatársainak tartott lövészversenyen
A családodnak mennyit tudtál átadni a sport iránti szeretetedből?
A fiam, Balázs gyerekként elég mozgékony volt, így elvittem Drienyovszki Jancsihoz karatézni, mert a kyohushin szakágnál jobb nevelő nem kell. Igaz nem jönnek könnyen az eredmények, hosszú utat kell megtenni a sikerig, de a látszólag elvesztegetett órák egyszer biztosan kamatozni fognak. Balázsnak nem volt türelme, így amikor jött egy lehetőség, átvittem a situ-riu szakágba. Úgy tűnt az lesz neki való, hiszen több sikeres övvizsgát is tett, de egyszer – szerinte ok nélkül – hazaküldték az edzésről, azzal be is fejeződött nála az aktív sportolás. Később eljárt a B-középbe szurkolni, de nem lett belőle olyan fanatikus, mint én. A nagy lányom, Edit nem nagyon érdeklődik a sportágak iránt, egyedül a Forma-1-et követi, és néha Loki meccset is néz. A kisebbiket, a 10 éves Rékát viszont sikerült „megfertőznöm”, annyira megfogta a Loki meccsek varázsa, hogy a párommal együtt erre a szezonra bérletesek is lettek. Érdekes, mert nem is annyira a játék köti le, hanem a mérkőzések statisztikája. Mezszám szerint ismeri a játékosokat, és tudja, ki, hányadik percben szerezte a gólt, ezt egészen a Torino meccsig visszamenőleg fel tudja idézni.
Réka legutóbb a debreceni INBA Nemzetközi Fitness és Show Dance Versenyen szerzett ezüstérmet
Említetted, megbarátkoztál a tánccal, mint sporttal. Réka történetesen táncol…
Az már korábban megtörtént, de valóban, a kislányom sportoltatása még inkább meggyőzött erről. Réka kivételes adottságokkal rendelkezik a táncokhoz, de akár jó úszó vagy atléta is lehetne, és kitűnő a gömbérzéke is. Nagyon gyorsan elsajátítja a mozdulatokat, síelni például fél óra alatt megtanult. Azt szerettük volna, ha egy nőies sportágat űz, így került a ritmikus gimnasztika, a moderntánc és a balett elegyét adó szakágba Vollay Enikő tanítványaként az Attitude Táncegyüttesben. Gyorsan fejlődött, heti kétszer két órával, nyolc edzés alatt utolérte az egy-másfél évvel idősebbeket. Korosztályában országos szinten is a legjobbak közé tartozik, egyéniben és duóban többször is volt már dobogós, kiscsoportban, illetve formációban pedig aranyérmes.
Debreceni szurkolói különítmény idegenben, a keresztben elválasztott a Toncsitól kapott zászló
A mai értelemben vett szervezett szurkolótábor fiatal korodban még nem volt, de már létezett DVSC B-közép. Hogy kerültél velük kapcsolatba?
Ez az 1969-es bajnoki idényhez köthető, akkor jutott fel a DVSC a másodosztályba. Annak ellenére, hogy édesapám korábban többször elvitt magával Loki meccsre, később nem jártam a mérkőzéseikre. Ám, amikor második gimnazistaként almát szedtünk a Lencz-telepen, és néhai Tóth Jancsi barátom szólt, hogy épp most játszik a Loki, ellógtunk a Vágóhíd utcai stadionba. A Zsibi felől a kerítésen átmászva jutottunk be, majd körbesétáltunk és a tribünről néztük végig a mérkőzést. Már maga az úgynevezett „kerítés bérlet” használta is adott egy adrenalin löketet, de amikor láttam, hogy mennyire rajonganak az emberek a Lokiért, az engem is magával ragadott. Ez egy barátságos meccs volt, de attól kezdve rendszeresen kijártunk a kerítésbérlettel. Amikor Szalkai Lehel, aki iskolatársam volt, átvette a B-középnek adományozott zászlót, az nagyon megfogott, megéreztem azt a közösséget, összetartozást, amit sugároztak. A következő év májusában a felejthetetlen derbiknek számító egri meccsre is elmentem egy másik osztálytársammal, Németi Sanyival, alias Skóttal. Várakoztunk az állomáson, amikor néhány B közép-taggal találkoztunk. Köztük volt az egyik legismertebb, Toncsi is, ő vett a „szárnyai alá” bennünket, nekem adta az egyik zászlóját is – ezzel bekerültünk a B-középbe, és én végleg „szerelembe estem” a Lokival, melyről később könyvet is írtam.
Pelles Tibivel a wolfsburgi stadion vendégszektoránál a Szacsától megszerzett mezben
Hosszú és sikeres sportújságírói és fotós pályafutást tudhatsz magad mögött, nagyon sok sportrendezvényen voltál jelen munkád során. Van, ami valamiért különösen kedves emlék?
Nagyon sok van, hosszan sorolhatnám. Természetesen, mikor 1979-ben feljutottunk az élvonalba az felejthetetlen élmény volt, mint ahogy az első Magyar Kupa győzelmünk is Vácon. A lefújás után az ultrák beugráltak a pályára, tudtam, kezdődik a mezvadászat, amiben én előnyt élveztem, mivel a pálya szélén videóztam. A hozzám legközelebb álló Szacsához (Szatmári Csaba – szerk.) futottam és lerángattam róla a mezét, amit már egy másik kéz is fogott, de nem engedtem. Megszereztem, és ma is őrzöm, bár már meg akarták venni, Wolfsburgban pedig el akarták cserélni egy boltban kapható „farkasosért”, de én egy csapatnyi olyanért sem adtam volna oda.
A felejthetetlen élmények közé tartozik a spliti 5-0-ra megnyert meccs, illetve, de ez inkább a helyszín miatt, hogy ott lehettem az Anfield Road-on a Liverpool szentélyében. Szintén örök emlék, mikor a ’94-ben kint voltam az Olasz Focisulival Genovában és lehetőségem nyílt megnézni a 3-4-re végződött Sampdoria – Lazio találkozót az utolsó fordulóban. Mindkét csapat felszabadultan játszott, igazából már nem volt tétje a mérkőzésnek, akkor találkoztam olyan gyors focival, amit el se akartam hinni. Mindkét oldalon válogatottak tömkelege volt a pályán, egy világválogatott. A genovai részen Pagluica, Vierchowod, Katanec, Jugovics, Lombardo, Gullit, Platt, Evani, a rómain Marchegani, Bonomi, Nesta, Cashiragi, Winter, Signori és Boksic. Ja, és a hazaiaknál egy bizonyos Marco Rossi is a kezdőben volt, a két kispadon pedig Erickson, illetve Zoff dirigált.
A labdarúgáson kívül is vannak szép emlékeim, mint a DVSC kéziseinek nemzetközi mérkőzései, illetve kupagyőzelmei, valamint az 1990-es C csoportos jégkorong világbajnokság néhány mérkőzése Budapesten, melyeket a Napló friss sportújságírójaként tekinthettem meg a BS-ben.
A genovai Luigi Ferraris Stadion sajtópáholyában
Rengeteg sportolót ismersz személyesen is, ki, vagy kik azok, akik a te értékrended szerint a legek közé tartoztak?
Sokszor elgondolkoztam már azon, ha régen is lettek volna közösségi oldalak, okos telefonok, akkor az oldalam tele lehetett volna selfikkel, de amúgy sem voltam ilyen megörökítős, így kevés ilyen közös fényképet örzök ismert emberekkel. Több évtizedes pályafutásom alatt nagyon sok, emberileg is nagyszerű sportolóval, edzővel, sportvezetővel hozott össze a sors, felsorolni is nehéz lenne, mert valaki biztosan kimaradna. Pont emiatt érezhetem még a mai is úgy, hogy ehhez a „nagycsaládhoz” tartozom. Szurkolóként, illetve sportújságíróként elértem, hogy a megyében bármilyen sportág eseményén megjelentem, szinte mindenhol megismertek, szeretettel üdvözöltek. Ma is így van ez, ha a találkozom a régiekkel, olyankor érzem, csak nem tehettem rosszul a dolgomat, ha még mindig jó szívvel emlékeznek rám. Ez talán annak is köszönhető, hogy annak idején mi személyesen beszélgettünk a sportolókkal, edzőkkel, vezetőkkel, nem telefonon, mint manapság, mert ebben a rohanó világban nem jut idő a kapcsolatok ápolására.
Debreceniként, városunk sportját miképp jellemeznéd?
Bár régen jóval több egyesület színesítette a palettát, mégis mindig a DVSC fémjellemezte a debreceni sportot. Ezt a hegemóniát a Debreceni Dózsa férfi kézisei törték meg 1975-ös bajnoki címükkel. Majd „rést ütött a pajzson” a jégkorong, a salakmotor, az atlétika, a kosárlabda, a röplabda és a tollaslabda is, újabban pedig a vízilabda. Ezek a sportágak egyfajta balanszot jelentettek a labdarúgással és a kézilabdával szemben. Ennek ellenére még ma is az utóbbi kettő a legnépszerűbb a városban. Debrecen egyszer már kiérdemelte a sportváros címet, abban az időben valóban pezsgő sportélet jellemezte, de a DMTE megszűntetésével több szakág visszaesett. Fájó pont számomra, hogy az élvonalban nincs férfi kézilabdacsapatunk, pedig a tradíció is meg van, illetve igény is lenne rá. Szerencsére egyre több sportág kelt életre ismét a városban, úgy gondolom, mindig lesz néhány, amely felzárkózik a DVSC két csapatához.
Van esetleg, amiben hiányérzeted van?
Már említettem a férfi kézilabdát, pedig a DSC-SI mindig „kitermel” tehetséges srácokat, na de kinek? Hiányzott a salakmotor, bár országosan is visszafejlődött, de itt most újra megmozdult valami. Az atlétikában az ügyességi számokban most nincsenek élsportolóink, pedig Vona Attila idejében olimpikonjaink is voltak, mint például Kovács Judit, vagy Fekete Ildi. Manapság inkább a futószámokban vagyunk erősek, gondolok itt Kozák Lucára, Kerekes Grétára, Kácser Zitára, vagy a Koroknai testvérekre. Az viszont példaértékű, ahogy az egyetem felkarolja a sportot, ebben elévülhetetlen érdeme van Bács Zoltán kancellárnak, aki köztudottan sportszerető ember, nem mellesleg nagy Loki drukker. Az, hogy egy városban hogyan fejlődik a sport, leginkább személyfüggő, mi pedig ebből a szempontból szerencsések vagyunk.
Az elkövetkező években mit vársz a debreceni sporttól?
A DEAC-tól a sportra fordított költségvetés terén még többet várok, bár már az is megsüvegelendő, amit eddig is tettek az egyetemen. A női kézilabdában is számolhatunk fejlődéssel, jóllehet tavaly kihozta magából a klub a maximumot. Most úgy néz ki, jó a csapat, ha idén is kijön a maximum, már jó lesz, de anyagilag nem lehet felvenni a versenyt a Győrrel, Ferencvárossal, Érddel, Siófokkal. A labdarúgás sikamlós terület, egy biztos, a 2000-es évek legsikeresebb csapata a DVSC. Valamikor ott fordult meg a történet, mikor a BATE elleni visszavágó utolsó percében bekapott gól miatt nem sikerült másodjára is BL-csoportkörbe kerülnünk. Ott dőlt el a Loki sorsa, mert nem felfelé, hanem lefelé indult el, ha akkor továbbjutunk, annyi pénzhez jut a klub, amivel hosszú időre fenntarthatta volna azt a státuszt, amit évek alatt kivívott. Ma már viszont nehéz anyagilag versenyezni azokkal a klubokkal, ahová, mondjuk úgy, „irányított” szponzorok révén rengeteg pénz került. Ahhoz, hogy szintet lépjünk, a jelenlegi sokszorosát kellene a klubra költeni. Ez akkor valósulhatna meg, ha sikerülne a városba betelepülő cégeket szponzorként megnyerni, és jelentős összeggel támogatnák a klubokat. Véleményem szerint ezzel jobban debrecenivé válhatnának, és érzelmileg komolyabb kapcsolat alakulhatna ki a város lakosai és a cégek között, mert ennek nem feltétlenül az üzletről kellene szólnia.
Fotók: Privát képek
