Fotó: Ásztai Csaba
– Vasárnap reggel van, alig tizenkét óra telt el a számodra történelmi győzelem óta. Hogy aludtál?
– Sehogy. Korán fekvő, és korán kelő vagyok, de most valahogy nem jött álom a szememre.
– Altató?
– Akkor sem ment volna. Ezerszer lejátszottam újra az egész meccset. Minden mozzanatára emlékszem.
– A lelátóról nem tűntél idegesnek.
– Pedig a gyomrom a torkomban volt. A partjelző, meg a negyedik bíró végig figyelmeztetett, mert mindig elhagytam a demarkációs zónát, de nagyon rendesek voltak.
– Mi volt más ebben a csapatban, mint mondjuk néhány nappal ezelőtt?
– Beszélgettünk. Egész héten. Egy deka önbizalmuk nem volt. Hidd el tudnak focizni, csak el el kellett nekik magyarázni. Én is rúgtam a bőrt évtizedekig, én is fociztam külföldön, tudom, tudtam mi játszódik le egy húszéves szenegáli gyerek fejében, amikor odahaza náluk sincs minden rendben. Most is, amikor Romancsuk egyszer hibázott, kinézett rám. Visszaintettem, nyugi, ez nem probléma.
– Ennyiből áll a siker?
– Nem, de ez is nagyon kell. Az empátia, az emberség, a dicséret.
– A főnökség mit szólt?
– Gratuláltak, örültek.
– Szombaton mentek Paksra. Magasan van a léc?
– Waltner Robival, a tolnaiak edzőjével együtt jártunk az A licencre, ismerjük egymást. Majd felkészülök.
– Herczeg András segítségével?
– Most is végig mellettem volt. Mindennap beszéltünk órákat. Ha maradok hétvégéig, nem lesz másképpen.
– Összeállhat a nagy trió a kispad környékén. Sándor – Dombi – Madar, sokra vihetnétek.
– Mind a hármunknak meg kell csinálni a pro licencet. Aztán én nem bánnám.
– Futottál reggel?
-Annyira fáradt voltam, hogy nem. Ilyen ünneplésben csak az első bajnokság megszerzése után volt részem. Meg a többiben is. Jövőre leszek ötven. Kell ennél nagyobb elismerés?
– Talán az ultrák új slágere, amit ezentúl Neked énekelnek.
– Van ilyen?
– Cserháti Zsuzsa száma volt. Kicsi gyere velem rózsát szedni…
W.Gy.
