Fotó: dvsckezilabda.hu
Visszavonulásod óta keveset hallottunk felőled. Hogy élsz most?
Mondhatni átlagos civil életet élek, dolgozok, családanya vagyok, háztartást vezetek, gyereket nevelek, ugyanis két éve született meg kisfiam, Bendegúz. Valahol az is közrejátszott visszavonulásomban, hogy szerettem volna minél több időt tölteni leendő gyermekemmel, és minden nap játszani vele. Négy szezon alatt megszerettem Debrecent, itt találtam otthonra, itt terveztem a jövőt, igaz, végül nem a városban, hanem Hajdúsámsonban telepedtünk le férjemmel. Anno, mikor elkezdtem a kézilabdát, azt mondtam, pályafutásom végén visszaköltözök szülővárosomba, Békéscsabára, de az élet átírta ezt a forgatókönyvet.
A térdeddel voltak gondok, ezért is döntöttél a visszavonulás mellett. Rendbe jött a lábad?
Tünetmentes vagyok, de ez annak köszönhető, hogy nincs akkora terhelésnek kitéve a lábam, mint aktív játékosként. Rendszeresen futok, kerékpározok, így fizikálisan rendben vagyok, bár még szeretnék pár kilótól megszabadulni.
Nem hiányzik a kézilabda?
Nagyon hiányzik, mai napig gyakran álmodok a kézilabdával. Szülés után vágytam vissza a pályára, ott motoszkált bennem a gondolat, jó lenne még az NB I-ben, vagy a másodosztályban játszani. De a terhesség alatt felszedtem pár kilót, lehet ez volt a visszatartó erő. Ha aktív játékosként szülök, könnyebb lett volna visszanyerni a formám, de ilyen hosszú kihagyás után ez már nagyon nehéz. Mivel idény végén vonultam vissza, mikor egyébként is van egy hosszabb szünet, így nem hiányzott annyira, viszont az rossz érzéssel töltött el, hogy a felkészülés kezdeténél nem lehettem ott a társakkal.
Nehéz volt négy éve meghozni a döntést?
Utólag visszagondolva, a mindennapos fájdalmak miatt nem. Az utolsó év nagyon nehéz volt, a férjem látta, hogy mennyire szenvedek, pár hónap alatt arra az elhatározásra jutottam, hogy idény végén befejezem pályafutásom. Szerették volna, hogy maradjak, bár voltak olyan időszakok, mikor kicsit jobb volt a lábam, akkor kacérkodtam a gondolattal, csak nem kellene visszavonulnom. De tudtam, hogy magas szinten, egy olyan klubnál, ahol komoly célok vannak, nem fér bele, hogy olyan játékost szerződtessenek, akinél teljesen bizonytalan, adott héten milyen állapotban van. Mindig a maximumra törekedtem, akkor sem adtam fel, ha az első félidő nem úgy sikerült, ahogy vártam magamtól, viszont sérülten már nem tudtam százszázalékot nyújtani. Végleges volt a döntés, amit időnként kicsit bánok.
Megvan még az utolsó meccs?
Igen, megvan a felvétel is, de azóta sem néztem vissza és ezután sem fogom. A fiam egyszer majd az apukájával megnézi, de én nem bírnám ki sírás nélkül.
A csapat eredményeit követed?
Igen, bár megmondom őszintén, nem járok ki a mérkőzésekre, ha már nem játszhatom, nem fájdítom a szívem. Egy sikeres idényt zártak, gratulálok a lányoknak a bajnoki bronzhoz és a kupaezüsthöz, illetve a BL-ben nyújtott jó teljesítményhez.
Közel 300 meccs az élvonalban, 50 alkalommal léptél pályára a válogatottban, a Dunaújvárossal EHF-kupát nyertél 2016-ban. Bár még pár év maradt benned, hogy érzed, kerek volt a pályafutásod?
Visszavonulás után azt éreztem, ez így volt kerek, de ahogy telt az idő, maradt bennem hiányérzet. Jó lett volna a csapattal a Bajnokok Ligájában pályára is lépni. A válogatottban Kim Rasmussennél nem tudtam kihozni magamból a maximumot, nem éreztem azt a bizalmat, amit más edzőknél. A következő szövetségi kapitánynál nem próbálhattam ki magam, így e téren is van bennem egy kis hiányérzet.
Miképp reagálnál arra, ha egyszer a fiad azzal állna eléd, hogy szeretne kézilabdázni?
Maximálisan támogatnám, egyébként nagyon jó a labdaérzéke, de nem fogunk semmit ráerőltetni. Az fontos, hogy sportoljon, viszont majd ő eldönti, mit és milyen szinten szeretne.
Komoly tudással és tapasztalattal rendelkezel a kézilabdában. Nem szeretnéd mindezt átadni a fiataloknak?
Még aktív játékosként edzések alatt vagy tréningek után segítettem a fiataloknak, gyakoroltuk a lövéseket, instrukciókkal láttam el őket. Ha a klubnál rá lenne igény, egyéni képzőként talán el tudnám képzelni magam.
Mit üzzenél a fiataloknak?
Élvezzék a kézilabdát, de azt soha ne feledjék, a tehetség csak egy adottság. Minden nap keményen kell dolgozni az edzéseken, csak így vállhatnak jobb játékossá és vihetik minél többre ebben a szép sportban.
Boldog vagy?
Igen! Anya vagyok, ami a legszebb dolog a világon, ennél nincs is felemelőbb érzés, ezt nem lehet szavakkal kifejezni, ezt meg kell élni. Nem tervezünk második gyermeket, de ismerve a mondást: soha ne mondd, hogy soha.
