Ha az 1987-es bajnokcsapatra, és pályád debreceni időszakára gondolsz, mi az első gondolat, amely eszedbe jut?
Az, hogy összeteszem a két kezem, amiért Debrecenbe születtem, és kézilabdázni kezdtem, hiszen ezáltal egy kivételes közösség részese lehettem. Gyermekeimnek sem kívánhatnék jobbat, minthogy egyszer ők is megtapasztaljanak valami hasonlót.
Már fiatalkorodban egyértelmű volt, hogy a kézilabdával szeretnél foglalkozni?
10 évesen kóstoltam bele először a sportágba. A Szoboszlai úti Általános Iskolában Kiss Erzsébetnél kezdtem, ő ismertette meg velem a kézilabdázás alapjait.
Te is a hagyományosnak mondható, „mezőnyből a kapuba” utat bejárva kerültél a gólvonalra?
Nem szerettem futni, így kerültem a kapuba, és egész egyszerűen ottragadtam.
Mikor dőlt el végleg, hogy a kézilabdapálya a te tereped?
A középiskolai időszak volt a leginkább meghatározó. Több későbbi csapattársamhoz hasonlóan én is a Csokonai Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Ott találkoztam Szarvas Évával és Hüse Judittal, akikkel egy korosztály voltunk, majd később a DVSC-ben is együtt kézilabdáztunk. Később Szántó Anna is csatlakozott hozzánk, de ő kiemelkedően tehetséges volt, így szinte egyből az NB1-be került. Ami azt illeti, nekünk sem ment rosszul, így Szarvas Évával tagjai voltunk az utánpótlás-válogatottaknak, ifi és junior korosztályban is.
Éva néni és Ákos bá’ gyakorlatilag pótszüleinkként neveltek és építgettek minket. Támogatásuk megalapozta pályánk későbbi részét is.
Hogy emlékszel vissza az aranycsapatra, és a debreceni évekre? Hogy élted meg a sikert?
Viszonylag fiatalon, 20 évesen élhettük át ezeket az élményeket, és bár nem kaptunk túl sok lehetőséget, hatalmas elismerést jelentett abban a csapatban kézilabdázni. Nekem különösen nehéz volt, hiszen a kapus-rangsorban Tóth Ildi és Pusztainé Era személyében Magyarország akkortájt talán legjobb kapuspárosa védett előttem. Rengeteget tanulhattam tőlük, mivel a különböző posztokon, így a kapuban sem a rivalizálás került előtérbe, inkább mindenki arra törekedett, hogy segítse, ösztönözze a másikat. Mai napig büszke vagyok arra, hogy ennek a közösségnek és csapatnak a tagja lehettem. Mert bár a pályán mindig megvoltak a kiemelkedő egyéniségek, és az öltözőben is akadtak hangadók, de mi, fiatalabb játékosokként is a csapat teljes értékű tagjai tudtunk lenni, mert ugyanazt a támogatást és szeretetet kaptuk minden irányból. Ákos is mindig odafigyelt ránk. Ha épp nem úgy jött ki a lépés edzésen, odajött, megpróbált lelkesíteni, és bár valahol törvényszerű, hogy akadtak nehéz pillanatok, ezeken mindig túllendültem. Egy igazi család voltunk akkoriban. Együtt lélegeztünk, átéreztük egymás örömét és bánatát. Amikor pályára kerültem, a Lányok olyan elszántan és agilisan védekeztek előttem, hogy öröm volt a gólvonalon állni. Máig bennem él, ahogy Nagy Zsuzsi irányította a falat, és űzte a társakat.
De nem szabad kihagynom a debreceni közönséget sem, melynek nincsen párja. Tőlük is minden támogatást megkaptam, ami egy fiatal játékosnak különösen sokat jelent.
Te személy szerint hogy bírtad az Ákos-féle edzésmunkát, a sok futást?
Mindenki győzelemre éhes és intelligens volt, ezért mindent alárendeltünk a sikernek. Bátran állíthatom, hogy akkoriban mi végeztük a legkeményebb edzésmunkát az országban, az ünnepnapok sem jelenthettek kivételt. Hallgattunk Ákosra, ő pedig nagyon készségesen állt mindenkihez, soha nem bántott meg senkit, ami azt gondolom, egyedülálló az edzői világban, hallva azt, hogy néhány tréner hogy beszél a játékosaival. Ami pedig engem illet, mindig hátul voltam a futásnál Jolival, majd később Szamozvanovával, és bár nem nagyon ízlett, mindent teljesítettem. Nem egyszer kifutottunk Pallagra, aztán volt, hogy Ákos visszahozta a kapusokat, de előfordult, hogy stoppal, egy kocsi platóján jöttünk vissza.
Te a debreceni öltöző csendesebb vagy harsányabb részét gyarapítottad?
Én alkatomnál fogva is mindig a csendesebb típusúak közé tartoztam. Persze, ha a helyzet úgy kívánta, a fiatalabbakkal egyetemben fel tudtam szólalni, ki tudtam állni magamért. A pályán sem csináltam a műsort, pedig mindenki arra biztatott, hogy adjam ki magamból, és időnként engedjem szabadjára, ami belül van. Persze, később ezt is megtanultam.
A DVSC-t követően több csapatban is megfordultál…
1991-ben döntöttem a távozás mellett, mert bár értékes és élményekkel teli időszakot töltöttem Debrecenben, a több játéklehetőség reménye miatt úgy éreztem, váltanom kell. Békéscsabán első számú kapus lehettem, jól is ment a védés, ezen felül pedig a csapatunk egy nagyon jó szellemiségű, fiatal társaság volt – többek között Mezőségi Irénnel, Bohus Beával. Ennek köszönhetően a bajnokságban sikerült dobogóra állnunk, harmadikak lettünk.
Egyéves zágrábi kitérő után megfordultam Kiskunhalason, Szekszárdon, majd a Spartacusnál, ahonnan két ízben bekerültem a válogatottba, Halason pedig NB1/B-t nyertünk, és úgy kerültünk fel az élvonalba. Németországi időszakomat követően egy szezon erejéig még visszatértem Debrecenbe, ahol akkoriban Szász Maca és Irina védtek. Vándorlásom fő oka egyébként az volt, hogy akkoriban már javában együtt voltam a férjemmel, aki szintén a kézilabdában tevékenykedett. Amikor megismerkedtünk, még a Loki kapusedzője volt, majd vezetőedző lett, így rendre olyan csapatot kellett találnunk, ahol adódott lehetőség mindkettőnk számára, hiszen a folyamatos ingázás egyikünk számára sem volt túl kényelmes.
Itthon játszottam még Derecskén és Kisvárdán is, majd 2007-ben hagytam fel végleg a kézilabdázással, de az utolsó évek már nagyobbrészt a levezetésről szóltak.
Ha összegezned kellene a pályafutásodat, a debreceni időszak szakmai értelemben is kiemelkedik a többi közül?
Azt gondolom, minden állomáshelyemen jól alakultak a dolgaim, valamennyi csapatomban tudtam valami újat, hasznosat tanulni és tapasztalatot szerezni. De Debrecen a közösség, az élmények és a sikerek mellett a tanulás szempontjából is a rangsor élére kívánkozik. Kiváló kapusokkal játszhattam együtt. Emellett itt nevelkedtem, itt lettem profi játékos.
Edzőiddel milyen volt a kapcsolatod?
Mint mondtam, Ákos bá’ és Éva néni meghatározták egész későbbi pályámat.
De említhetném Csuliknét, vagy épp Pánczél Barnabást, aki Szekszárdon és a Spartacusnál volt az edzőm. Egyébként nem panaszkodhatok, mindig mondom a fiaimnak is, hogy nekem különösen szerencsém volt ezen a téren. Már fiatalkoromtól kezdve nagyon jó trénerekkel dolgozhattam. Ez alól a férjem sem lehet kivétel, akivel kezdetben meglehetősen kemény és érdekes volt az együttműködés. Előfordult olyan, hogy leküldött a pályáról, és mezőnyjátékost állított be helyettem, ám később megszoktuk és megtanultuk kezelni a helyzetet, és elválasztani a spotot a magánélettől.
Civilben mivel foglalatoskodsz?
Van egy vállalkozásunk, melynek én vagyok az ügyvezetője. Vasúti vagonok javításával és karbantartásával foglalkozunk.
A kézilabda nem hiányzik?
Bár a befejezést követően hiányzott a kézilabda, és mai napig hívnak, hogy legalább megyei szintre térjek vissza, csak a mozgás kedvéért, de őszintén, időm se nagyon lenne rá. Inkább konditerembe járok, hogy formában tartsam magam, és bár két gyerek és a munkámból adódó folyamatos utazások miatt ez nem egyszerű, mindig igyekszek rá időt szakítani, legyek bárhol.
Követed manapság a sportág történéseit?
Igen, képben vagyok. Ráadásul, ahogy nőnek a gyermekeim, úgy igénylik egyre jobban a meccsre járást, nemrég válogatott találkozókra látogattunk ki.
Ők sportolnak valamit?
Igen, bár sajnos ők nem kézilabdáznak, mert annak idején óvodai szinten sehol nem volt kézilabda, így inkább a foci irányába orientálódtak, jelenleg mindketten a Lokiban játszanak, és a Szoboszlói úti Általános Iskolában tanulnak, akárcsak én annak idején. Kisebbik fiam, Andreas nagyon tehetséges, szoktunk járni Németországba, és Dortmundban már újságban is írtak róla. A kapus-vonalat a nagyobbik, Sebastian vitte tovább, ő egyébként a foci mellett kitűnően gitározik.
Értük élünk, életem másik csodája az, hogy ők megszülettek.
T.S.