Bíró Imre: „az összetartó közösség lehet a felemelkedés eszköze”

Bíró Imre neve fogalom a kézilabda kedvelői számára; a DEAC férfi kézilabdacsapatának vezetőedzője korábban EHF Kupa-elődöntőig vezette városunk női együttesét, játékosként pedig százhuszonöt alkalommal állhatott a magyar válogatott gólvonalán. A szakember ezúttal a Debreceni Sportéletnek felelevenítette pályafutása legfontosabb állomásait, megtudhattuk, hogy miért nem lett belőle építész, s az is kiderült, mit mondott a kiváló hálóőrnek nagymamája az 1986-os világbajnoki ezüstérem megszerzését követően.

0

BI_8-300x158 Bíró Imre: „az összetartó közösség lehet a felemelkedés eszköze”

Lassan két hónapja annak, hogy leállt a sportélet hazánkban. Milyen az élet kézilabda nélkül?

Sokkal nehezebb, mint hittem volna… Harminchárom évvel ezelőtt volt egy retinasérülésem, amikor három napig feküdtem a kórházban, talán ez volt a leghosszabb kézilabdamentes időszak korábban az életemben, s azt is rosszul viseltem. Szerencsére ezúttal nem kellett teljesen elszakadnom a sportágtól, ugyanis gyakran beszélgetek kollégákkal, korábbi játékostársakkal, s folyamatosan dolgozom az edzéstervek kialakításán, de azért már nagyon hiányzik a napi szintű munka, jó lenne mihamarabb visszatérni a pályára. A DEAC férfi kézilabdázóival nehéz időket élünk, hiszen hiába vezettük veretlenül az NB II-es bajnokságot, a szövetség úgy határozott, hogy idén nem lesznek feljutók, s érthető módon a döntés megviselte a játékosokat, akik keményen dolgoztak az osztályváltás érdekében. Jelenleg abban reménykedünk, hogy lesz olyan csapat, amely anyagi okok miatt nem vállalja az NB I/B-s szereplést, de egyelőre rengeteg a kérdőjel a folytatással kapcsolatban. A kormány enyhítései ellenére mi még várunk a közös edzésekkel, hiszen a kézilabda kontaktsport, a tréningeken is érintkeznének egymással a játékosok, s nem szeretnénk kockáztatni a fiúk és családjaik egészségét.

A karantén ideje alatt olyan tevékenységek is előtérbe kerülnek, amikre a hétköznapok rohanásában nem jutott idő. Volt alkalma újra elmerülni a magasépítészet rejtelmeiben?

Értem a célzást, de sajnos az elmúlt évtizedekben igencsak eltávolodtam az eredeti szakmámtól, mondhatni pályaelhagyóvá váltam. Talán kevesen tudják rólam, hogy az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán, magasépítészként végeztem, a szüleim ugyanis fontosnak tartották, hogy továbbtanuljak, én pedig élénken érdeklődtem az építészet világa iránt. Ebben az időszakban már a kézilabda is jelen volt az életemben, akkoriban a Debreceni Dózsában védtem, és az iskolapadból mindig szaladtam a buszhoz, hogy ne késsek sokat edzésről. A főiskola után egy ideig a Medicorban dolgoztam, majd terveztem házat a testvéremnek és magamnak is, de idővel kikristályosodott, hogy a kézilabda az én utam.

BI_5-284x300 Bíró Imre: „az összetartó közösség lehet a felemelkedés eszköze”

 Ezt a szülei is könnyen elfogadták?

Hogy őszinte legyek, nem volt könnyű dolguk velem, ugyanis már kiskoromban rendkívül mozgásigényes voltam, veszíteni pedig világéletemben utáltam, így ha egy családi játék során kikaptam, igyekeztem elrontani a többiek hangulatát. Akkoriban minden gyermek Albert Flórián vagy Bene Ferenc szeretett volna lenni, én is a futballal kezdtem, majd háromtusáztam és atletizáltam is, mire rátaláltam a kézilabdára. A győztes mentalitásomat a pályán remekül tudtam kamatoztatni, s bár a szüleim tisztában voltak vele, hogy számomra a sport adja a legnagyobb boldogságot, ragaszkodtak hozzá, hogy a tanulás élvezzen prioritást az életemben. Ez az elvárás egészen a diploma megszerzéséig fennállt, ám azt követően elfogadták, hogy a kézilabda mellett köteleztem el magam, a Honvédnál eltöltött katonai szolgálat ráadásul tovább erősítette a sportágba vetett hitemet. Miután az 1986-os világbajnokságról ezüstéremmel tértünk haza, az egyik legnagyobb elismerést az jelentette, hogy a nagymamám az örökmozgó mivoltomból fakadó gyerekkori bosszúságokat mintegy megbocsájtva magához húzott, és a fülembe súgta, hogy annak idején én is ügyes voltam a labdajátékokban. Ez a vallomása, ugyan indirekt módon, de egyfajta dicséretként nekem szólt.

 Az említett svájci második hely a mai napig a magyar férfi kézilabda legjobb világbajnoki eredménye. Mondhatjuk, hogy ez pályafutása legnagyobb sikere?

Ha a helyezéseket nézzük, mindenképpen, azonban számomra a játékos-karrierem minden pillanata egyformán értékes, hiszen amit megéltem, az már az enyém, s jó érzés visszagondolni ezekre az élményekre. Engem már az is boldoggá tett, amikor a Debreceni Dózsában alapemberré váltam, majd később, a Honvédnál bajnoki ezüstérmes csapat tagja lehettem, Tatabányán pedig olyan közösségbe csöppentem, amely a mai napig tartja a kapcsolatot. A válogatottság minden sportoló álma, büszke vagyok rá, hogy százhuszonöt alkalommal magamra ölthettem a címeres mezt, s két olimpián is szerepelhettem. Szöulban csalódottak voltunk, hogy lemaradtunk az éremről, de utólag visszagondolva azt is sikerként könyvelem el, Barcelona pedig azért emlékezetes, mert kifejezetten sok játékidőt kaptam a szakmai stábtól.

BI_7-300x199 Bíró Imre: „az összetartó közösség lehet a felemelkedés eszköze”

 Mennyit változott a kapusok szerepe az elmúlt évtizedekben?

Az egész játék átalakult, a szabályok módosításával felgyorsultak az események, s mivel egyre többet kísérleteznek a mezőnyjátékosok, megnőtt a kapusok felelőssége. A jó kapus ismérvei azonban nem változtak, ma is azt tartom a legfontosabbnak, hogy egy hálóőr mindig támadja a labdát, s készüljön fel alaposan az ellenfél legjobb lövőiből. Az én időmben még jegyzeteket, ábrákat készítettünk a riválisok klasszisairól, s mindenkinél megfigyeltük, hogy hány lépésről lő kapura, és milyen mozdulatokkal irányozza elő a lövéseit.  A technika rohamos fejlődésének köszönhetően manapság részletes videóelemzések állnak a kapusok rendelkezésére, amit érdemes is kihasználni, hiszen a taktikai felkészültség kifejezetten fontos a mi posztunkon.

BI_6-300x182 Bíró Imre: „az összetartó közösség lehet a felemelkedés eszköze”

 Nem gyakran fordul elő, hogy egy válogatott kapusból később kiváló vezetőedző lesz. Mennyiben tér el egymástól a hálóőrök és a mezőnyjátékosok felkészítése?

Természetesen sok a különbség, azonban mégiscsak ugyanarról a sportágról beszélünk, korábbi kapusként pedig az elemzések során sokat foglalkoztam a mezőnyjátékosokkal, így amikor 1998-ban, Nyíregyházán felkértek a férfi együttes vezetőedzőjének, örömmel mondtam igent a kihívásra. Az évek során megtanultam egységben gondolkodni, s úgy érzem, minden játékosomnak tudtam hasznos tanácsokkal szolgálni, mindeközben pedig nagyon élveztem, és a mai napig élvezem az edzői feladatokat. Külön örülök, hogy lehetőségem nyílt hölgyekkel is dolgozni, a kétezres évek közepén remek csapata volt Debrecennek, s büszke vagyok rá, hogy az én irányításom alatt történelmi sikereket ért el a klub.

BI_1-300x150 Bíró Imre: „az összetartó közösség lehet a felemelkedés eszköze”

 Mi kell ahhoz, hogy a debreceni férfi kézilabdázás újra a régi fényében tündököljön?

Nagy álmom, hogy hosszú évtizedek után visszatérjünk az elitbe, s úgy érzem, az összetartó közösség lehet a felemelkedés eszköze. Annak idején minden klub képviselt egy szellemiséget, s ez jó hatással volt a csapategység kialakulására is, manapság azonban nagy a fluktuáció, a sportolás pedig nem a munka melletti örömforrást jelenti, hanem a játékosok kenyérkereseti lehetősége lett. Egyre kevesebb a családias egyesület, a DEAC-nál azonban az egyetem mellett kézilabdáznak a fiúk, s az egész napos szellemi munkát követően mosolyogva jönnek edzésre. Többekben felfedeztem a gyermekkori önmagamat, aki az iskolából futott a buszhoz, hogy mihamarabb a pályára érjen, ez pedig bizakodásra ad okot a jövőt illetően.

P.G.