Bojtor Jolán: „azon kaptuk magunkat, hogy megnyertük a bajnokságot”

„Büntess Joli!” –zúgott a rigmus a debreceni lelátókon az 1980-as években, és bizony Joli büntetett! Kíméletlenül értékesítette a büntetőket, s a legendás bajnokcsapatban átlövőként vállalt kulcsszerepet az 1987-es aranyérem megszerzésében. Emberként pedig megmaradt ugyanannak a jókedélyű mókamesternek, aki pályafutása idején rendre felpezsdítette az öltözői hangulatot.

0

Bojtor-Joli2 Bojtor Jolán: „azon kaptuk magunkat, hogy megnyertük a bajnokságot”Egyenes út vezetett a kézilabdapályára?

Bojtor-Joli1 Bojtor Jolán: „azon kaptuk magunkat, hogy megnyertük a bajnokságot”Testi adottságaimból adódóan elég sok mindent csináltam általános és középiskolai éveim során. Atletizáltam, azon belül magas- és távolugrásban próbálkoztam, előbbi ágazatban járási versenyt is nyertem. A Szoboszlai úti Általános Iskolában nyolcadikosként már testnevelés tagozatos voltam, onnan mintegy törvényszerűnek tűnt, hogy a Csokonai Gimnáziumban testnevelés-tagozaton folytatom tanulmányaimat. Majd amikor érettségi után a MÁV-nál dolgoztam, találkoztam Tóth Rózsával és Kádárnéval, ők pedig ledöbbenve nézték, milyen magas vagyok, és azt tanácsolták, próbáljam meg a kézilabdát. Ami azt illeti, a kései kezdéssel még szerencsém is volt, hiszen testileg erős voltam, fejlett csontozattal, ami teljesen más, mint amikor 9-10 éves korban kezd az ember, és onnantól kezdve folyamatos a magas szintű terhelés.

Nehézséget nem is jelentett az, hogy később kezdtél?

1980 augusztusában indultam el az úton, ám az első évemben jóformán csak edzettem, hiszen az alapok elsajátításakor az volt a cél, hogy taktikailag, technikailag és erőnlétileg is megfelelő szintre kerüljek. Ezt követően jött Ákos, aki elkezdte összeválogatni és építgetni az elképzeléseinek megfelelő csapatot. Ekkor kerültem két év erejéig a Debreceni Kinizsihez. Nagyon jó lehetőség volt, hogy fejlődjek és folyamatosan lehetőséghez jussak. NBII-ben játszottunk, gólkirályi címet szereztem, így mondhatom, hogy minden ideálisan alakult. Már csak azért is, mert ebből kifolyólag megúsztam az első két évet Ákosnál, amikor is iszonyatosan kemény munkát végeztetett a Lányokkal. Bár az edzések intenzitása és mennyisége a későbbiekben sem csökkent jelentősen. Ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy összeálljon a nagy csapat, mely visszatérésemkor már elkezdte bontogatni a szárnyait.

Hogy emlékszel vissza a debreceni sikerkorszakra?

Nagyon gyorsan, pillanatok leforgása alatt elteltek az évek, 1987-ben pedig azon kaptuk magunkat, hogy megnyertük a bajnokságot. Persze, már az odáig vezető úton is éreztük, tudtuk, hogy jók vagyunk, és a befektetett munkának előbb vagy utóbb meglesz majd a gyümölcse. De lehetetlen ezt az időszakot egy-két mondatban összegezni. Rengeteg szép pillanatunk és élményünk volt, pályán, öltözőben és azokon kívül is.

Nemzetközi porondon annak a csapatnak nem jött össze a siker. Benned is van némi hiányérzet emiatt?

Sajnos a végső győzelem nekünk nem jött össze, de voltak máig emlékezetes pillanatok, nagy párharcok. Az egyik ilyen a Radnicski Belgrád elleni továbbjutás. A kinti vereség után alaposan helyben hagytuk őket itthon, a második félidőben mintha pályán se lettek volna. Az első meccset megelőzően nagyon rossz volt a fogadtatásunk, pléhtányérokból ettünk, vaságyakon aludtunk egymás hegyén-hátán. Bármelyik kempingben jobb körülmények vártak volna ránk. Ez párosult még egy mérhetetlen nagyképűséggel, így jó érzés volt elégtételt venni.

Kíméletlen hatékonysággal dobtad a heteseket. Ez a technikának vagy a fejnek volt köszönhető?

Az edzések végén mindig én nyertem a hetesdobó-versenyeket, de igazából semmi rendkívüli titkom nem volt. Nagy kezemben simán elfért a labda, így oda dobtam azt, ahova akartam. Na meg nagyon szerettem átverni a kapusokat, és soha nem idegeskedtem azon, hogy mi lesz, ha kihagyom. Odamentem, bedobtam, és annak se dőltem be, ha mondjuk egy kapus felkínálta nekem az ejtés lehetőségét, én csak azért is átejtettem. Pusztainé még játszott, amikor odamentem hozzá nagykabátban, és azt mondtam: „én még ma is belövöm neked a tízből tízet”.

A legtöbb játékostársad szuperlatívuszokban beszél a debreceni öltözőről…

Való igaz, hogy összetartó közösségünk volt, mindig együttműködtünk. Az persze óhatatlan, hogy ennyi ember között időnként ne legyenek nézeteléltérések, kisebb konfliktusok, ám ezeket mindig áthidaltuk. Tudtunk bulizni, szórakozni, és felkaroltuk, magunkkal rángattuk azokat is, akik adott esetben visszahúzódóbb, csendesebb személyiségek voltak. Én mindig a harsányabb típusúak közé tartoztam, és élen jártam mindenben. A bulizások egyébként mindig konszolidáltabb keretek között zajlottak. Mi sem voltunk szentek, de ha épp kimaradtunk, mindig úgy tettük, hogy az a másnapi edzésen ne legyen észlelhető. Tudtuk tartani a határokat, így ha Ákos sejtett is valamit a dologból, nem korholhatott minket, hiszen fittek, kipihentek voltunk, és bírtuk a tempót. Ákos egyébként is remek pedagógus volt, értett a nyelvünkön, és mindig tudta, kivel hogy kell beszélni. Imádta egyébiránt a statisztikákat is, így tudom, hogy volt olyan év, mely során egyetlen edzésről sem hiányoztam.

Milyen érzés volt tömött lelátók előtt, fanatikus buzdítástól hajtva pályára lépni?

Csodás élményt jelentett, mai napig jó érzés visszagondolni rá, különösen a „Büntess Joli”-rigmusok élnek bennem elevenen, már csak azért is, mert a mai napig kiabálják. A szurkolók fanatizmusa a nemzetközi meccsekre is elkísért minket, kint is támogattak, hajtottak bennünket. Bár annak idején többen egyfajta távolságtartással voltak felénk, érinthetetlennek gondoltak minket és ismerkedni sem nagyon mertek velünk. Úgy gondolták, másabbak, különlegesebbek vagyunk. Ezzel szemben mai napig előfordul, hogy ismeretlen arcok köszönnek rám a villamoson. Olyanok, akikről csak sejteni lehet, hogy egykoron a mi sikereinkért szurkolhattak.

Nosztalgia?

Inkább az összejövetelek alkalmával kap el a nosztalgia. Olyankor egybegyűlünk, és mindenkiből dőlnek a sztorik, a legkülönbözőbb csibészségek, melyeket együtt elkövettünk. A Debrecenben élő játékostársakkal persze jobban megvan a kapcsolat. Leggyakrabban Kádárnéval találkozom, hiszen sűrűn összecsörgünk, beülünk valahová és nevetünk, ugratjuk egymást.

De ha bármi történik, valamennyien értesülünk róla. Nyugodtan mondhatom, hogy akár néhány óra leforgása alatt is, függetlenül attól, hogy hol van a másik. Legutóbb egy sajnálatos esemény – Nagy Zsuzsi halála – terjedt futótűzként. Ez valamennyiünket megrázott, de engem különösen, hiszen nagyon közel állt hozzám. Akkor összegyűltünk, megemlékeztünk, és a temetésen is együtt volt szinte az egész csapat. Sajnos ilyenkor döbben rá az ember arra, hogy az idő telik. Játékosként furcsán néztünk az egykori Bocskai idősödő játékosaira, ma már mi is ilyen öreglányok lehetünk a jelenlegiek szemében, hiszen 30 év az rengeteg idő!

Könnyen le tudtad zárni profi pályafutásodat?

Igen, amikor eljött a pillanat, boldogan tudtam azt mondani, hogy köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt. Kezdett szétszéledni a régi csapat, Sziszi, Tóth Ildi és Nagy Zsuzsi kimentek Hollandiába, ahova – még mielőtt ők odaigazoltak – engem is hívtak, de nem mentem. Úgy éreztem, kihoztam magamból mindent, amit lehetett. Az pedig külön könnyebbséget jelentett, hogy immáron azt ehettem, ihattam, amit csak akartam, és azt csinálhattam, amihez kedvem volt. Ha épp egy baráti összejövetelre került sor, nyugodtan kiülhettünk egy presszó teraszára, anélkül, hogy a szurkolók megszóltak volna. Mert bizony erre is volt példa.

Alacsonyabb osztályban azért még lehúztál pár évet.

Persze, hiszen különféle, alacsonyabb osztályban játszó kiscsapatok mindig hívtak, és én is jobban követtem a kézilabdavilág történéseit, kijártam a meccsekre. Mígnem Rozi 1995-ben hazajött, a nádudvari csapat játékos-edzője lett, és egyből rám is szólt: „ne lopd itt a napot, gyere ki játszani!”. Hát belevágtam, és nem bántam meg, hiszen nagyon jó kis közösség alakult ki. NBII-ben játszottunk, és bár a feljutásunk anyagiak híján nem lett volna lehetséges, mindig jól szerepeltünk, a fiatalok is felnőttek hozzánk. Édesapám halála azonban nagyon megviselt, így három év nádudvari játék után hagytam fel végleg a kézilabdával.

A végleges befejezést követően sem gondolkodtál abban, hogy a sportág berkein belül maradj, esetleg edzőnek állj?

Nem igazán voltak ilyen ambícióim, bár néhány évig Mezőtúron éltem, és akkor gondolkodtam abban, hogy jó lenne belevágni, de megmondva az őszintét, én sajnálnám a játékosaimat, nem lenne szívem terhelni, vagy leordibálni őket. Van, aki alkalmas rá, mint Rozi, vagy Csapesz, de én nem, ebben biztos vagyok.

A civil életben könnyen megtaláltad a számításaidat?

Végzettségemet tekintve kertész vagyok, viszont ezen a területen egy percig nem dolgoztam. Inkább kereskedelemben és építőiparban helyezkedtem el. A 2000-es évek elején aztán tönkrement az építőipari cégem. Nincs mit szépíteni, átvertek. Ezzel párhuzamosan a magánéletem is komoly válságba került, és akkor nagyon kilátástalannak tűnt minden. Négy évvel ezelőtt pedig szívbetegséget diagnosztizáltak nálam. Ekkor el is költöztem Debrecenből, mert nagyon megijedtem, úgy éreztem, vége mindennek. A sport azonban sok dologra megtanít, ad egyfajta tartást és alázatot. Így szép lassan én is elkezdtem összeszedni magam. Életmódot váltottam, optimistán és pozitívan igyekeztem hozzáállni a dolgokhoz, mára pedig teljesen kijöttem a gödörből. Jelen pillanatban hibátlanul érzem magam, mert rendeződtek a dolgaim. Egyfolytában vigyorgok, és ugyan tényleg közhelyesnek hangzik, de az a legfontosabb, hogy egészséges legyen az ember. Nem stresszelek, nem idegeskedik, ha jön egy villamos, és csak húsz méterre van, nem kezdek el rohanni, jön a következő. Hiába szeretnék én ebben a pillanatban is lemenni mondjuk egy terembe, és elkezdeni focizni, tudomásul kell venni és el kell fogadni, hogy két métert nem tudok futni. Értékelni kell azt is, ami jelenleg van, beleértve minden apró dolgot. Ez a tartós boldogság titka.

T.S.