Három embert – az egykori játékost, Dombi Tibort, az edzőt, Herczeg Andrást és a B-közép korábbi őstagját, Tárkányi Zsoltot – kértünk fel egy kis múltidézésre.
– Amikor 1993-ban feljutottunk az NB I-be, onnantól vált otthonunkká a stadion – fogalmazott Dombi Tibor, a Loki jelenlegi pályaedzője, korábbi ikonikus szélsője. – 17 éves voltam, amikor a DVSC-vel az NB II-ben játszhattam a Vágóhíd utcán, ott két esztendőt húztunk le, és a feljutást követően költöztünk át. Emlékszem, amikor játszottuk az élvonalbeli szezon előtti edzőmeccseket, akkor hegesztették a korlátokat, amelyek hosszú évekig körülvették a pályát. Amikor az első hét meccsen egy döntetlent és hat győzelmet arattunk, és jött a Honvéd, akkor éreztem először, hogy itt őrület van. Amikor mentünk a pályára, már ott álltak a stadionon kívül az emberek, és a bemelegítéskor már totális telt ház volt, szó szerint a fákon is ültek a drukkerek – mondta “Bombázó, aki korábban futóversenyen már vett részt az atlétikapályán, megyei válogatottként pedig a salakoson focizott.
– Hamar megszoktuk, jó hangulata volt a stadionnak és a csapatnak is jól ment, szerettek minket a szurkolók. Mondhatom, hogy az Oláh Gábor utca volt az otthonom, az NB I-es pályafutásomat, 21 évet ott töltöttem el. Edzeni a kis füvesre jártunk, azt úgy hívtuk, hogy “beach”, annyi homok volt rajta. Kilenc évig ott laktam szinte a pálya mellett, ha mentem futni, akkor is ott öltöztem át, és mostanában is járunk oda kispályázni. Nyilván sokszor eszembe jutnak azok az idők, de nagy öröm, hogy van a csapatnak egy csodálatos arénája, a Nagyerdei Stadion, ami azért sokkal komfortosabb. Változik a világ, ezen a téren is – fogalmazott Dombi, aki a bajnoki és kupagyőzelmek mellett a Hajduk Split elleni BL-selejtezőt emelte ki a meccsek tömkelege közül, illetve a svédek elleni olimpiai selejtezőt 1995-ből.
“Sok csodálatos emlék fűz a stadionhoz”
Ha egy edzőt kérdezünk meg arról, mit jelent neki az Oláh Gábor utcai Stadion, az csakis a piros-fehérek legsikeresebb trénere, Herczeg András lehet.
– Természetesen sok csodálatos emlék fűz a stadionhoz, bajnoki címek, kupagyőzelmek és nemzetközi mérkőzések jelennek meg a szemeim előtt – fogalmazott a mesteredző. – Nyilván így van ezzel mindenki, aki szurkolóként vagy a klub alkalmazottjaként kötődik, kötődött a DVSC-hez. Pályaedzőként is sok meccset megéltem a játéktér mellett és vezetőedzőként is. Utóbbi titulusomban az első címet a Magyar Kupában nyertük meg a srácokkal, mivel az első találkozón 7-0-ra nyertünk Kispesten, a visszavágón ünnepi hangulatban léphettünk pályára, csak élvezni kellett azt a miliőt. Természetesen hatalmas boldogság volt Supka Attila segítőjeként az első bajnoki címet megnyerni, számtalan siker született azon a gyepen – mondta Herczeg, aki 2009-ben és 2010-ben is bajnoki címre vezette az Oláh Gábor utcai otthonnal rendelkező Lokit.
– Abban az időben a Videoton volt a legnagyobb riválisunk, mindkét szezonban legyőztük őket, fordulatos és fantasztikus atmoszférájú mérkőzéseken. Nagy élmény a svéd bajnok, a Kalmar elleni BL-selejtező, amelyet 2-0-ra megnyertünk, akkor még nem is sejtettük, hogy az a csoportkörbe vezető út kezdete. De említhetem a Supka Attila pályaedzőjeként 2006-ban, az utolsó fordulóban megnyert bajnoki aranyat is. Az Újpest a Fehérvárral játszott a Népstadionban, mi pedig a Pápát fogadtuk. Ha nyernek a lilák, ők az elsők. Mi vezettünk a saját meccsünkön, és egyszer csak óriási moraj támadt, szinte felrobban a stadion, mert a Vidi megszerezte a vezetés az újpestiek ellen, és végül meg is verte őket. Mind-mind életre szóló élmény, nosztalgiával gondolok az ott történtekre, de már régóta hallani lehetett, hogy ide költözik a múzeum, szerencsére van nekünk egy csodálatos Nagyerdei Stadionunk! – mondta a szakember.
“Azt csináltuk, amit akartunk”
A stadionhoz a szurkolók is ezer szállal kötődnek, a B-közép nagyon sok tagja tulajdonképpen ott nőtt fel. Közéjük Tárkányi Zsolt újságíró is.
– Amikor az ember visszagondol az első albérletére, akkor nem az jut eszébe elsőként, hogy milyen hangosan kattogott a konvektor, hogy süvített be télen a szél az ablakokon vagy hogy a szomszéd minden szavát hallani lehetett a konyhában. Akkor az a szabadság, az első saját otthon a világot jelentette. Valami ilyesmit jelentett nekünk az „Oláhgabi”. 18 éven keresztül volt második otthonom a pálya, ebből 15 telt el a B-középben. Életem legboldogabb és legszomorúbb pillanatainak legtöbbjét itt éltem át. Az első pályára rohanást vagy az első bajnoki cím ünneplését nem felejtem soha, ahogy azt sem, amikor Édesapám emlékére kezdődött gyászszünettel egy 2004 tavaszi meccs vagy amikor barátunk, Komcsi emlékére telt meg utoljára a kanyar – révedt a múltba a kolléga.
– A fantasztikus új Nagyerdei Stadionból nézve persze már megmosolyogtatónak tűnhet, hogy itt egyáltalán engedtek valaha meccseket rendezni, de azt hiszem, éppen azt szerette benne mindenki, amit az ütött-kopott első albérlete adhat az embernek: itt tényleg azt csináltunk, amit akartunk. Ha nagy meccs jött „felgyújtottuk” a fél szektort, ha akartunk, felmásztunk az eredményjelzőre, ha nem tetszett, amit a pályán láttunk, kimentünk sörözni a hátsó salakosra. Az „Oláhgabinak” volt egy olyan hangulata, ami a lelátón és a pályán is doppingként hatott a debreceniekre. Ezért tudtunk itt bárkit leszurkolni és a csapat is bárkit legyőzni. Évtizedekig teljesen természetes volt, hogy nemcsak a Ferencváros vagy az MTK megy innen haza menetrendszerű vereséggel, de ugyanilyen természetesnek tűnt ez a Wolfsburg, a Bordeaux vagy a Hajduk Split esetében is. Nem sírom vissza az „Oláhgabit”, ahogy az első albérletemet sem, de amikor arra járok, mégis megnyugtató látni, hogy még ott van. Úgy, ahogy otthagytuk. Most még nem is tudom elképzelni milyen lesz, ha nem lesz – mondta portálunknak Tárkányi Zsolt.
M.D.
