Egy Happy Enddel záruló nyírlugosi tündérmese

Hamuban sült pogácsa, “boszorkák”, nehézségek, a végén azonban a siker koronája – köszi mindent Balázs!

0

316525523_8629394660418925_7110327124697148346_n-300x163 Egy Happy Enddel záruló nyírlugosi tündérmeseFotó: dvsc.hu

Tizenhetedik éves voltam, a középiskolás éveim kellős közepén jártam, a magyar fociért akkor már egy évtizede rajongtam – 2007-et írtunk ekkor. Két éve már felfigyelt a magyar labdarúgást szeretők világa egy fiatal, nyírlugosi srácra, sokan a nevét is csak próbálgatták mondogatni az elején, de tett róla, hogy hamar belejöjjünk – Dzsudzsák Balázs.

A DVSC későbbi ikonja az ominózus 2007-es év nyarának az elején pedig lehetőséget kapott a bemutatkozásra a magyar válogatottban. Június 2. –  szombat: tisztán emlékszem a napra, ekkor voltam ugyanis életemben először idegenben a magyar válogatott meccsén, Görögország, Dzsudzsákot pedig Várhidi mester az utolsó tíz percre beküldte. Kíváncsian vártuk, egyből láttuk, be fog válni.

Eszembe jutott a mesék azon köre, amikor a király legifjabb gyermeke elindul szerencsét próbálni, majd tűzön-vízen át véghez viszi, amit kigondolt, amiért elindult, amiért megharcolt, végül pedig ott áll a királykisasszonnyal apja előtt, hogy bemutassa, ő érte küzdöttem, de megvan. Balázs az elmúlt években azért küzdött, hogy meglegyen a hőn áhított százkilencedik! Meglett – tegnap este! A róla szóló mese leírná, voltak károgók, “boszorkák”, útelágazások a kalandja során, de révbe ért. Joggal gondolhatja az ember, hogy a nyírlugosi hamuban sült pogácsa – már ha van ilyen, ha nincs, lesz –, az otthon melege, a szurkolók szeretete, a Jóisten gondviselése, nevezzük bárhogy, elvezette oda a Debrecenért is rengeteget harcoló fiút, hogy férfiként, küldetését teljesítve ott álljon vasárnap este, a futball-világbajnokság nyitónapjának estéjén a képzeletbeli emelvényen.

Ki gondolta volna pár hónapja, hogy a Katar–Ecuador vb-nyitómeccset felülírhatja egy magyar–görög barátságos mérkőzés? Pedig felülírt volna az egy komolyabb nemzetközi összecsapást is. Hát megcsinálta, összejött neki, sőt azt is le mertem volna fogadni, lő gólt az utolsó válogatottbeli meccsén, melyen egyébiránt ötvenedszer volt csapatkapitány. Szinte napra pontosan 3 éve húzhatta utoljára magára a címeres mezt, (nem fogja többé – de rossz ezt így megélni, pedig valahol a büszkeség ír felül mindent, de akkor is), örömkönnyekkel, némi szívszorítással búcsúzott, de ez így volt kerek egész. Mi pedig csak annyit tehetünk: Megköszönünk mindent, hát köszi, Balázs!

P.I.