Élet a sisakrostély mögött – interjú Hetényi Zoltánnal

Ahogyan mondani szokás, minden kapusba szorult némi őrültség. A DEAC jégkorongcsapatának válogatott portása, Hetényi Zoltán megszállottan szereti sportágát, s elmondása szerint emberileg is rengeteget tanult a gólvonalon eltöltött hosszú évek alatt. A harminckét esztendős klasszis ezúttal megindítóan őszinte interjút adott a Debreceni Sportéletnek, amelyben többek között a mérkőzések előtti álmatlanságról, a kapusok megbecsültségéről, valamint karrierje mélypontjairól is beszélt, s az is kiderült, milyen célt tűzött ki csapata elé a rutinos hálóőr.

0

Hetényi-Zoltán-300x180 Élet a sisakrostély mögött – interjú Hetényi Zoltánnal

Harminckét esztendősen immár harmadik szezonodat kezdted meg a DEAC kapujában. Milyen szerep jut Neked a zömmel debreceni fiatalokra építő csapatban?

Annak ellenére, hogy februárban a krisztusi korba lépek, a jégen és azon kívül is rengeteg konkrét célt tűztem ki magam elé, mert nem szeretem a tétlenséget, engem a magammal szemben támasztott elvárások motiválnak. Profi sportolóként természetes, hogy szeretnék a posztomon idén is a liga legjobbja lenni, s a legjobb tudásom szerint segíteni a csapatot a céljaink elérésében. Kapusként különösen nagy felelősség hárul a vállamra, hiszen folyamatos koncentrációra van szükség, és kevés a hibalehetőség, de érzésem szerint egyelőre jól megy a védés, hasznára tudok lenni a DEAC-nak. Az én koromban persze már a civil élet felé is kacsintgat az ember, az élsporttal párhuzamosan a Debreceni Egyetem hallgatója vagyok, szeretnék sikeresen lediplomázni, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő.

Sokan kissé őrültnek tartják a kapusokat, hiszen mérkőzésről mérkőzésre bombaerős löketekkel néztek farkasszemet. Te hogyan kerültél a gólvonal mögé?

Úgy, ahogyan annak idején legtöbb gyerek, egyszerűen nem voltam elég ügyes mezőnyjátékosként, nyolcéves koromban pedig az edzőm kipróbált a kapuban, nekem pedig megtetszett a felszerelés, és vonzott, hogy kitűnhetek a társak közül. Gyermekfejjel valahol elszontyolított, hogy én nem lőhetek gólokat, ám utólag hálát adok, hogy így történt, mert szerencsére hamar megmutatkozott, hogy ehhez a poszthoz van érzékem, s mezőnyjátékosként valószínűleg sosem szerződhetem volna külföldi bajnokságokba. Természetesen a sikerhez nem elegendő a tehetség, főleg kapusként kitartásra, alázatra, és egy jó nagy adag szerencsére is szükség van, ugyanis nálunk a legnagyobb a konkurencia, viszonylag ritka, hogy egy edző mérkőzés közben lecseréli a kapusát. Régen azok álltak a gólvonal mögé, akik ügyetlenebbek voltak, de manapság már specifikus képzések zajlanak, ez a poszt jó kondíciót, atlétikus testfelépítést, valamint magas fokú koncentrációt követel.

Több szempontból is meghatározó állomása volt a pályafutásodnak a tengerentúlon eltöltött időszak. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál a légiósévek alatt?

Számomra a legszembetűnőbb különbség az itthon tapasztaltakhoz képest a teljesítményorientált, lépcsőzetesen felépített rendszer volt, aki keményen dolgozik, viszonylag könnyedén bekerülhet a vérkeringésbe, ugyanakkor elég volt egy alkalommal hibáznom a jégen kívül, s már ki is kerültem onnan. Mindent összevetve, rengeteget tanultam az Egyesült Államokban és Finnországban egyaránt, s nem csak jobb kapus, jobb ember is lettem, az érett gondolkodásban sokat segített a kinti közeg. Mindegyik csapatomnál szeretettel fogadtak, a posztriválisokkal sem a versengésen, sokkal inkább egymás segítésén volt a hangsúly, s mondanom sem kell, az edzéseken is intenzívebb munkát végeztünk, mint Magyarországon.

Ilyen karrier után nem volt nehéz motivációt találni a hazai pontvadászatban?

Amikor a tengerentúlon nyílt lehetőségem védeni, akkor sem néztem le a magyar jégkorongot, véleményem szerint az Erste Liga a régió egyik legszínvonalasabb bajnoksága, tíz hasonló erősségű csapattal, ebben a mezőnyben ugyanis nincs könnyű ellenfél. Nem szoktam róla beszélni, de a debreceni megkeresés előtt nagyon megzuhantam lelkileg, a válogatottban ugyanis nem tartottak rám igényt, a külföldi ajánlatok pedig nem voltak meggyőzőek, ezért a visszavonulás is megfordult a fejemben. Elhatároztam, hogy a tanulásra fogok koncentrálni, amikor befutott a DEAC érdeklődése, amely egyetemi klubként különösen vonzó volt számomra. Mindig is érdekelt a mezőgazdaság, jelenleg vadgazdálkodási mérnöknek tanulok, s a jégen és az iskolapadban is rendkívül motivált vagyok, mindkét területen szeretnék a legjobb tudásom szerint helytállni. Az egyetemen a teljesítményt osztályzatokban mérik, míg a jégkorongban a bajnoki cím tenne igazán boldoggá.

Mennyire hálás poszt a kapusoké, s milyen az élet a sisakrostélyon túl?

A megbecsültséget illetően nem panaszkodhatunk, a kiemelkedő kapusteljesítményt szerintem minden sportban elismerik, ugyanakkor a védők érdemeit sem kisebbíteném, akik munkájukkal alaposan megkönnyítik a dolgunkat. A jó kapus legfőbb ismérve a koncentráció, a szemünkkel folyamatosan a korongot követjük, s bár van rálátásunk a másik kapu előtt zajló eseményekre is, egy-egy kimaradt lehetőség miatt nem szabad bosszankodnunk, hiszen akkor könnyen kizökkenhetünk, elveszíthetjük a fókuszt, ami hibához vezethet. Az is gyakran előfordul, hogy a mi hibánkból kap gólt a csapatunk, de ilyenkor sem emészthetjük magunkat sokáig, csak a lefújás után lehet dühöngeni, vagy épp ünnepelni. Utolsó emberként nagy nyomás nehezedik a vállunkra, én pedig fiatalabb koromban izgulós típus voltam, a mérkőzések előtt nem is tudtam aludni, csak a másnap járt az agyamban. A légiósévek alatt azonban megtanultam, hogy a görcsösség kudarcot szül, így újabban részsikerekben gondolkodom, csupán annyit kérek magamtól, hogy az első két harmadot hozzam le kapott gól nélkül, a hajrában már úgyis bármi megtörténhet.

Melyik a jobb egy kapus számára, ha egy alacsonyabb színvonalú mérkőzésen kevesebb lövést kap, vagy ha záporoznak a próbálkozások, ezáltal folyamatosan játékban van?

Pályafutásom során mindkét végletet megtapasztaltam, az élcsapatok kapuját védve általában kevesebb tennivalóm akadt, ám így nehezebb volt koncentráltnak maradni, hiszen előfordult, hogy egy harmadban percekig nem történt semmi, majd az ellenfél támadója egyedül tört kapura, s bravúrra volt szükség. Az Erste Ligában a legtöbb csapat felvállalja a bátor játékot, így nyílt sisakos, élvezetes mérkőzéseket játszunk, ami kapusként is előnyösebb, hiszen folyamatosan játékban van az ember, nem tud elkalandozni a figyelmünk. Egy mérkőzés természetesen nem csupán mentálisan, de fizikálisan is rendkívül megterhelő, ennek ellenére nincs okunk panaszra, nyugaton ugyanis jóval sűrűbb a versenynaptár, míg nekünk azért bőven jut időnk a regenerációra.

Tedd a szívedre a kezed: összességében elégedett vagy a pályafutásoddal?

Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, erre a kérdésre nemleges választ kell adnom, hiszen egyetlen amerikai éjszaka alatt kettétört a karrierem, s ezen utólag már nem lehet változtatni. Többet engedtem meg magamnak a kelleténél, de tanultam az esetből, s mára benőtt a fejem lágya, a hibáim által váltam jobb emberré. Olykor még mostanság is eszembe jutnak feltételes módban megfogalmazott mondatok, de már nem rágódom a történteken, szerencsére rengeteg szép emlékkel gazdagodtam az évek során, annak pedig különösen örülök, hogy végül Debrecenbe vezetett az utam. S most, hogy jobban végiggondoltam, voltaképpen egy valamire mégiscsak büszke lehetek, mégpedig arra, hogy minden sikeremet önerőből értem el, keményen megdolgoztam azért, hogy idővel a legjobb magyar jégkorongkapusok között emlegessék a nevemet. Huszonnégy évet adtam szeretett sportágamnak, amely többszörösen meghálálta a befektetett energiát, hiszen alázatosabbá és kitartóbbá váltam általa.

 P.G.