Vajkó Lajos 2006-ban alezredesi pozícióból szerelt le a Hajdú-Bihari Rendőr-főkapitányságról, majd úgy érezte, valami új dologba szeretne belekezdeni. – Fociztam fiatalabb koromban, de nem voltam eléggé edzett, nem lehettem nagy csapat tagja, viszont mindig is vonzott a pálya, a sportok és az embereken való segítés, ezért elmentem gyógymasszőrnek – mondta el a kezdetekről a DEAC szakembere. Nem sokkal később egy szépségszalonból ment el a DEAC-hoz masszőrnek Vajkó Lajos, melyben nagy segítségére volt Katona László és Katona Zoltán, ő pedig egy balmazújvárosi kitérő kivételével “leragadt” a Debreceni Egyetem kötelékében. Lassan 60 éves, ám még mindig képzi magát, folyamatos tanul, fejlődik, és a célokkal sem fukarkodik. – A rehabilitációra szeretnék még nagyobb hangsúlyt fektetni mind tanulmányi szinten, mind alkalmazási szinten. Az egy dédelgetett álmom a DEAC-nál, hogy megteremtsem annak feltételeit, hogy elsősorban sérült sportolók kezelésével foglalkozhassak egyénileg. Ehhez sok feltétel már most is biztosított, néhány hatékony terápiás eszközre azonban még szükség lenne – foglalta össze mindezt Vajkó Lajos.
Sokszor mondjuk, hogy egy csapat masszőre a háttérben van “megbújva”, ám mégis sokat tehet a sikerért. Így van ez? – Azt gondolom, hogy igen. A munkánkat három-négy részre osztanám. Az izmokat meccs előtt felkészítjük a terhelésre. Olyan állapotba hozzuk, melyek alkalmasak erőteljes sportolásra. A mérkőzések közben, ha bármilyen probléma van, szaladunk be, segítünk, ahol és amiben csak tudunk. Majd az összecsapások után lazítjuk az izmokat, elősegítjük a regenerációt. Ezeken kívül pedig a mérkőzéseken szerzett sérüléseket is kezeljük – foglalta össze a masszőri siker titkát a szakember, aki hozzátette, hogy sokszor pszichológusok is ők egy-egy csapatnál, ha kell nyugtatják a játékosokat, ha kell, meghallgatják a különböző problémáikat is.
A kihívásokat illetően az NB I-es szereplését emelte ki Vajkó Lajos, illetve azt, hogy szerinte egy sportmasszőrnek mindig készen kell állni arra, hogy felismerje a sérüléseket, pontosan kezelje, eszközölje, ez nem mindig egyszerű, de végül mindig kifizetődő. És, hogy mire is gondolt ez utóbbi kijelentésével, az egybefügg azzal, amire a legbüszkébb is a munkája során. – Jól esik, ha sikeresen helyrehoztam egy sérülésből valakit, utána, ha el is igazol a csapattól, bizalommal keres meg újra és újra – fejtette ki röviden a rehabilitációs tréner.
Sokakat nagyon érdekel, amikor megsérül egy játékos és a masszőr beszalad hozzá, ott milyen párbeszéd játszódik le, vagy ahogy egy barátom kérdezte, vannak-e, jellemzőek-e az úgy nevezett “kamu sérülések”? – Azzal kezdeném, ez utóbbi ma már nem jellemző. Amire odaérek egy sérült játékoshoz, addigra már fejben összerakom, mi is történhetett vele, hiszen a játékkal én is folyamatosan együtt élek. Megkérdezem azért, hogy ő mit érez, a fájdalomtűrő-képesség ugyanis egyénenként változó. Annyit szoktam kérni, egyértelműen jelezze mindenki, nagy bajt érez-e, vagy egy korábbi sérülése újult ki, vagy csak kicsi a baj – összegezte a párbeszéd lényegi részét a debreceni masszőr, aki azt is hozzátette, a megyei labdarúgásban jól ismert víz-jég kombináció csak ideig-óráig megoldás, ő már ezen a szinten azoktól jóval többet nyújt, sőt. És, hogy mi is volt életében a legdurvább eset, amivel pályán találkozott? – Kettő is eszembe jut: az egyik egy lábtörés, igaz, ez nem a mi csapatunkban történt, de így is megviselt, a másik pedig, amikor az egyik játékosunk fejébe beleszálltak, de ebben az esetben inkább a látvány volt a durvább, mintsem a sérülés, de épp elég volt így is – mondta. Vajkó Lajos azt is elárulta, félni nem szokott a durvább helyzetektől sem, hiszen mire beér egy sérült játékoshoz, akkora benne az izgalom, az adrenalin, hogy csak a mielőbbi segítségnyújtásra tud koncentrálni.
A sokat látott, tapasztalt szakember végül a fiataloknak is “üzent”: – Szép szakma a miénk, remélem, egyre több fiatal is beleszeret ebbe a világba. Azonban azt tudni kell, hogy ez egy fizikailag is nehéz munka, melyet nem érdemes csak a pénzért csinálni. Érdeklődni kell az anatómia, a sport iránt, és el kell felejteni a szabad hétvégéket. Beteg emberekkel kell foglalkozni nap mint nap, de attól szebb talán nincs is, amikor tudunk segíteni a másikon, és ennek látható, tapasztalható jele is van. Ha ez mind belefér valakinek, akkor hajrá, ha odateszi magát, nem fog csalódni.
A következő héten a Feketén-fehéren rovatnak egy rendkívül különleges része következik egy nagy meglepetéssel megspékelve. Elöljáróban csak annyit, érdemes lesz velünk tartani!
P.I.
