A minap ünnepelte hetvenkettedik születésnapját, amihez ezúton is gratulálunk. Ebből mennyit töltött a röplabda vonzásában?
Köszönöm szépen! Tizennégy éves voltam, amikor a Tóth Árpád Gimnáziumban megismerkedtem a sportággal, majd miután az iskola gyakorlatilag egybefonódott a DVSC-vel, lehetőségem nyílt komolyabb szinten is foglalkozni a röplabdázással. Harminckét éves koromig játszottam versenyszerűen, de nem szerettem volna elszakadni szeretett sportágamtól, ezért még aktív játékosként letettem a középfokú edzővizsgát. Visszavonulásom után a DMVSC lánycsapatát kezdtem el tréningezni, közben a Testnevelési Főiskolán (ma Testnevelési Egyetem) szakedzői diplomát szereztem. A távozásomat követő másfél évtizedben kissé háttérbe szorult az életemben a röplabda, de tizenhárom esztendővel ezelőtt visszatértem, és elvállaltam a DEAC férfi csapatának irányítását, amiért azóta is felelek.
A hatvanas években a labdarúgás volt a legnépszerűbb sportág Debrecenben, így felmerül a kérdés, hogy miért nem a futballal fertőződött meg középiskolásként?
Az igazán ügyes focisták egy évfolyammal felettem jártak, mint például Puskás Lajos, abba a csapatba nehezen lehetett bekerülni, de a gimnáziumban a röplabdát is sokan kedveltük. Az országos középiskolai bajnokságban bejutottunk a döntőbe, ott felfigyeltek rám és meghívtak az ifi, majd később a junior-válogatottba. Részt vehettem a junior Európa-bajnokságon, mindez meghatározta a későbbi pályafutásomat. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a röplabda mellett tettem le a voksomat, ugyanis a sportág megtöltötte tartalommal az életemet, ráadásul általa szoros barátságok köttettek az évtizedek során.
Visszavonulását követően először hölgyekkel dolgozott, míg jelenleg a DEAC Extraligás férficsapatának vezetőedzője. Mennyire kell másképp viszonyulni a két nemhez?
Viccesen azt szoktam mondani, hogy voltam már férfi edző, férfi játékos, és női edző is, egyedül női játékosként nem szerepeltem… A tréfát félretéve, a sportág természetesen ugyanaz, mégis sok az eltérés, elsősorban a kommunikációban, és a mentális felkészítésben. A lányok lelkesebbek, megbízhatóbbak, mint a fiúk, ugyanakkor érzékenyebbek is, így fokozott figyelmet, törődést igényelnek. Előfordult, hogy az urak olykor nem vették elég komolyan a felkészülést, hiányzott a motiváció, de a jelenlegi csapatomra egy rossz szavam sem lehet, hiszen intelligens, remek emberek alkotják a keretet.
Az elmúlt évek legjobb idényét futotta irányításával a DEAC, amely az Extraligában is remekül helytállt, neves ellenfeleket múlt felül, ráadásul számos új szimpatizáns gyűjtött magának. Mi a kimagasló szereplés titka?
Debrecenben mindig akadtak tehetséges férfi játékosok, ám a csapat magja rendre az egyetemisták közül került ki, akik közül sokan idővel komoly szakmai karriert építettek, ami mellett nem maradt elegendő idejük és energiájuk a sportra. Most szerencsére stabil alapra tudunk építkezni, hiszen két volt válogatott röplabdázó található a keretben, ráadásul a csapat zöme jó ideje együtt készül, így a fiúk már jószerével egymás minden rezdülését ismerik. Sokat köszönhetünk az egyesület vezetőinek is, akik komolyan veszik és támogatják a röplabdát, az ő hozzáállásuk nélkül nem lehetne ilyen eredményes Debrecenben a sportág.
Mit tart a röplabda szépségének, milyen szavakat intézne a mozogni vágyó fiatalsághoz?
Szerencsére iskolai szinten a mai napig népszerű sportág a röplabda, s bár egyesületi szinten kevesebben űzik, e tekintetben is javuló tendenciát vélek felfedezni. A szépsége és egyben a nehézsége abból adódik, hogy jó labdaérzéket és folyamatos koncentrációt kíván, hiszen a játékosok szinte minden labdamenetben találkoznak a játékszerrel. Gyors döntések, jó reflexek szükségesek, de ezek a képességek fejleszthetők, ezért úgy gondolom, hogy sosem késő elkezdeni a sportágat. Bízom benne, hogy a csapatunk sikereit látva egyre több gyermek kezd el röplabdázni, és nekik is annyi örömet ad majd ez a játék, mint amennyit én egész életem során kaptam tőle.
Közel egy évtizeden át játszott az élvonalban, felnőtt válogatott mégsem lehetett. Maradt önben hiányérzet a játékos-pályafutásával kapcsolatban?
Negyven év távlatából kereknek érzem a karrierem, biztosan hoztam rossz döntéseket, de utólag már kár rágódni ezeken. Játékosként több szerencsétlen sérülés is hátráltatott, akkoriban még nem rendelkeztem kellő tapasztalattal, hogy kikerüljem, megelőzzem ezeket. A gimnázium után bevonultam katonának Bajára, de ott sem szakadtam el a sportágtól, majd később Budapestre kerültem, az MTK-hoz (akkor még Egyetértés, később Vörös Meteor), ahol játékos-pályafutásom legnagyobb részét töltöttem. Nagyon jó volt a csapatszellem, jól éreztem magam a klubnál, sok barátra tettem szert, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot, éppen ezért annak ellenére sem igazoltam el, hogy élvonalbeli csapatok csábítottak. Tíz év után tértem vissza Debrecenbe edzőként, az NB-I-be törekvő női gárdát irányíthattam, melyre pesti viszonyokban nem igazán lett volna lehetőségem. Később pedig a DEAC férficsapatánál sikerült eredményesen tevékenykednem. Egy percig se bántam meg, hogy hazatértem trénerként a cívisvárosba, azt sajnálnám, ha nem így alakult volna az életem.
Meddig láthatjuk még Fodor Antalt a DEAC kispadján?
Amíg bírja az ember és igényt tartanak a munkájára. Jelenleg nem érzem azt, hogy nem szeretném folytatni, nagy erőt ad, hogy olyan csapat edzője vagyok, amely pozitív impulzusokat küld felém. Az is sokat számít, hogy a DEAC vezetőitől is olyan biztatást kapok, melyből plusz energiát meríthetek. Szeretnék még sokáig a sportágban tevékenykedni, ha egészségem engedi, még évekig folytatni a munkát a DEAC-nál.
