Fotó: origo.hu
2009. augusztus 25-én történelmet írtatok, bejutottatok a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Gyakran gondoltál vissza az elmúlt tíz évben erre a napra?
Megmondom őszintén, addig, míg a DVSC honlapján nem láttam az első, Kalmar elleni írást, nem gondoltam rá, azóta viszont folyamatosan előtörnek bennem a felejthetetlen szép emlékek, minden visszaemlékezést elolvasok.
A főtáblára jutásért a Levszki Szófiával kellett megmérkőzni. Az első, idegenbeli összecsapásra hogy készültetek?
Akkor nagyon egyben volt a csapat, egységes volt a gárda, kiváló volt a hangulat, hiszen már az Európa-liga csoportkör, a Levadia Tallin elleni továbbjutással biztos volt. Ez azért volt nagy fegyvertény, mert az észtek az előző körben a lengyel bajnokot, a Wisla Krakóv gárdáját búcsúztatták. Viszont úgy voltunk vele, ha már idáig eljutottunk, szeretnénk bekerülni a BL csoportkörbe. Mindenre kiterjedően, alaposan felkészültünk a play off meccsre, kiutaztunk szófiába, feltérképeztük a Levszkit, de még a szálloda kiválasztására is odafigyeltünk. A klub minden feltételt biztosított számunkra.
Mit mondtál a játékosoknak a mérkőzés előtt az öltözőben? Hogy emlékszel vissza magára a 90 percre?
Arra már pontosan nem emlékszek, hogy mit mondtam, de az biztos, próbáltuk levenni a terhet a játékosokról. Mivel délelőtt már meg volt a taktikai értekezlet, a meccs előtt az öltözőben csak pár mondat hangzott el. Nagyszerű hangulat volt a stadionban, 22.000 néző előtt léptünk pályára. Nagyon jó felfogásban kezdtünk, támadólag léptünk fel, ezzel meg is leptük a Levszkit. Bodnár Laci káprázatosan szép góljával sikerült megszereznünk a vezetést, viszont pár perc múlva Máté Peti megsérül, így negyedórányi játék után már cserélni kellett. A bolgárok fokozatosan jöttek ránk, de fegyelmezetten, jól védekeztünk, sikerült megtartanunk előnyünket a játékrész végéig. Szünet után nagy rohamokkal indított ellenfelünk, sikerült is egyenlíteniük. Ezt követően egyre bátrabban kezdtünk el futballozni, nem remegtek be a lábak, több támadást vezettünk. a 77. percben Dombi Tibi beadására a jó ütemben érkező Cvitkovics védőjét megelőzve szerezte meg ismét a vezetést, ez a gól egyben a győzelmet is jelentette számunkra.
Egy hét múlva következett a visszavágó a Puskás Ferenc Stadionban…
Egy kis túlzással kijelenthető, az egész ország mögöttünk állt, óriási érdeklődés övezte a találkozót. 34.000 néző, ebből 20.000 debreceni szurkoló volt a lelátón, azért csak ennyi, mivel többen nem fértek be. A jegyigénylések alapján, ha nagyobb a stadion befogadóképessége, jóval többen lettek volna. Tisztán emlékszek arra a napra, meglehetősen nyugodt voltam, nem éreztem feszültséget, idegességet, amin magam is meglepődtem. A visszavágón Kiss Zoli sárgák miatt nem léphetett pályára, Ramos helyettesítette. Mivel nálunk volt az előny, egy stabil játékot próbáltunk játszani. A Levszki itt is bizonyította, jó csapat, egyből támadólag léptek fel, voltak is lehetőségeik a gólszerzésre. Varga Józsi és Rudolf fantasztikus góljaival sikerült az első félidőben kétgólos előnyre szert tennünk. A második találat után szinte felrobbant a stadion, többször felnéztem az eredményjelző táblára és láttam, ahogy hullámzott a tömeg, már akkor ünnepeltek minket.
A szurkolók ünnepeltek, de te mikor hitted el, hogy továbbjutottatok?
Mint említettem, napközben nyugodt voltam, de a mérkőzésen természetesen ott van az emberben egy bizonyos fokú feszültség. Hiába vezettünk két góllal, volt bennem egy kis félsz. Nyilván, összesítésben 4:1-re vezettünk, reálisan nézve tudtuk, a Levszki nem fog háromszor betalálni, de igazából csak a mérkőzés lefújása után nyugodtam meg.
Megcsináltátok, a DVSC ott volt a főtáblán…
Az egész ország várta a visszavágót, hiszen nem mindennapi dolog BL csoportkörbe kerülni magyar csapatnak. Mindenki átérezte, milyen lehetőség előtt állunk, mindenki szerette volna, hogy ott legyünk a főtáblán. Az a hangulat, amit a 20 ezer debreceni szurkoló teremtett a lelátón, kiegészülve a többi 14 ezer drukkerrel, az fenomenális volt. Debrecen is futball lázban égett, utólag mondták, hogy a meccs idején elnéptelenedtek az utcák, mindenki a TV előtt ült. A DEAC pályán is hatalmas tömeg követte az eseményeket az óriáskivetítőn keresztül. A szállodából, útban a stadion felé, láttuk, ahogy özönlik a tömeg a stadionba, lobogtatják a zászlókat, sálakat, énekelnek, integetnek nekünk, szinte futkosott a hideg a hátunkon. Ezek olyan megható pillanatok voltak, amit meg is könnyeztem, szívet melengető érzés, hogy mennyi szeretet áradt felénk a szurkolóktól. Felemelő érzés volt, hogy részesei lehettünk ennek a történelmi sikernek. Ez mind olyan feledhetetlen szép élmény, amit szeretnék még átélni.
Az már tudható volt, mely csapatok lesznek a DVSC-n kívül a főtáblán. Gondolkoztatok azon, kikkel lenne jó egy csoportba kerülni?
Nem volt semmiféle találgatás, úgy voltunk vele, onnantól kezdve minden mérkőzés ajándék számunkra. Tudtuk, Európa elit csapatai közé kerültünk, erről pedig addig nem is álmodtunk. Liverpoolban játszottuk az első mérkőzésünket, az Anfield Road-on, a futball egyik szentélyében léphettünk pályára. Már az hatalmas dolog volt, hogy előző nap a stadionban edzhettünk, készülhettünk a másnapi BL találkozóra. Azt gondolom, annak ellenére, hogy 1:0-ra kikaptunk, nem vallottunk szégyent, jól teljesítettek a srácok, még a sajtóvisszhangok is pozitívak voltak. Az egész BL csoportkör nagy élmény volt, testközelből játszhattunk világsztárok ellen, a Lyonban és a Fiorentinában is világklasszisok futballoztak. Csoportunk erősségét mutatta, hogy a Bayern ellen vérzett csak el mindkét együttes, a Fiorentina a négy közé jutásért, a Lyon pedig az elődöntőben maradt alul a bajorok ellen.
Melyik volt a legemlékezetesebb találkozó számodra?
Több is volt, a Liverpool elleni idegenbeli mérkőzés, de a hazai visszavágó is. Akkor is 1:0-ra maradtunk alul, de a végén közel álltunk a pontszerzéshez, Reina csak bravúrral tudott hárítani Coulibaly helyzeténél. A legjobb meccs viszont az itthoni, Fiorentina elleni találkozónk volt. Extázisban volt a csapat is, a szurkolók is, mikor megszereztük a vezetést. Sajnos rutintalanok voltunk, elfutottuk magunkat, ha visszább állunk, nem adunk lehetőséget a kontrákra, talán sikerült volna pontot szerezni. Mindent összevetve, a csoportkör minden mérkőzése után emelt fővel jöhettünk le a pályáról, úgy gondolom, egyik találkozón sem vallottunk szégyent, tisztességgel helytálltunk. Szerencsésnek mondhatom magam, és nagyon büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a csapattal ennek a történelmi sikernek.
