Hüse Judit: „pályafutásom minden perce maga volt a csoda”

Hüse Judit csupaszív játékosa, igazi csapatembere volt az 1987-es bajnokcsapatnak, és ma is lelkesen, valódi átéléssel mesélt nekem pályája legfontosabb szakaszairól, egykori játékostársairól és sikereiről.

0

Hüse-Judit1 Hüse Judit: „pályafutásom minden perce maga volt a csoda”

 

Mit jelent számára ma, 2017-ben az egykori sikercsapat? Mi a legfontosabb, amit ettől az időszaktól kapott?

Hüse-Judit2 Hüse Judit: „pályafutásom minden perce maga volt a csoda”Élményeket, de ami talán a legfontosabb, megbecsülést és szeretetet. A mai napig nagyszerű érzés találkozni azokkal a pozitív visszajelzésekkel, melyek a csapatunkat egykoron körülvették. Itt, Nagyhegyesen az emberek mindig kedvesen, szeretetteljesen közelednek felém. Talán azért is, mert megmaradtam ugyanannak az egyszerű embernek, aki pályám kezdetén voltam. Mindig fontos volt számomra, hogy édesanyám nevelése szerint, az általa tanított értékeknek megfelelően éljek. Fontos volt, hogy megbecsüljem, tiszteljem embertársaimat. Mindaz, ahogyan ma a körülöttem lévő emberek hozzám viszonyulnak, számomra azt jelenti, hogy érek valamit. S nem elsősorban azért, mert sportolóként kiemelkedő sikereknek lehettem részese. Nekem egyébként hatalmas megtiszteltetés volt abban a csapatban szerepelni.

Hogyan indult a pályafutása?

Annak idején Szarvas Évával együtt kerültünk Debrecenbe, a Sportiskolához, hiszen mindketten Nagyhegyesről származunk. Előtte egy nagyon kedves testnevelő-tanárunk volt Szabó Éva személyében, aki nagyon szerette a kézilabdát, így általa kerültem, kerültünk kapcsolatba a sportággal. Ő egyengette utunkat, s vitt be minket Debrecenbe, amikor általános iskolás korunk utolsó éveibe értünk. Ott rendeztek egy kiválasztót, amelyen Debrecenből, valamint környező településekről érkező gyerekek vettek részt. Kiválasztottak egy csapatot, melybe mi is bekerültünk, emellett jelentkeztünk a Csokonai Gimnáziumba. Korábban egyébként kipróbáltam a lövészetet és az atlétikát, de a kézilabda volt az, amely igazán vonzott. Akkoriban óriási dolognak számított, hogy vidékről bekerülhettünk Debrecenbe, a Sportiskolába.

Hogy tekint vissza a középiskolás évekre?

A sporttagozaton nagyon összetartó és erős közösséget formáló osztályunk volt. Annak ellenére, hogy atléták, kosárlabdázók is szerepeltek benne, így a sportágak szintjén egyfajta megosztottságról beszélhettünk. Ám az összhang mégis kitűnő volt. A legutóbbi osztálytalálkozóról csak három ember hiányzott, mert vágytunk arra, hogy találkozzunk, s újra lássuk egymást. Ma már nyoma sincs az ilyesfajta összefogásnak. Ugyanígy jó érzéssel tölt majd el, ha találkozhatok évfordulónk apropóján egykori társaimmal, hiszen amikor együtt vagyunk, tudjuk és érezzük, hogy mi mindent tapasztaltunk, s éltünk meg együtt.

Mi kellett a sikerhez, és ahhoz, hogy a kezdeti próbálkozások magas szintű, profi pályafutást hozzanak maguk után?

Lovas Katalin azt mondta, hogy meglátszik rajtunk a vidéki mentalitás és szívósság, hiszen Évával együtt nagyon szorgalmas és kitartó munkát végeztünk. Pintér Róbert személyében pedig nagyon jó osztályfőnökünk volt, az ő támogatása is sokat jelentett későbbi pályánk szempontjából. Éva nénivel szintén remek kapcsolatot alakítottunk ki, mindent meg tudtunk beszélni, tekintettel volt ránk, és sokat jártunk ki külföldre, különféle tornákra.

Mindemellett nagyon sokat köszönhetek édesanyukámnak, aki szuper anyaként minden tőle telhetőt megtett azért, hogy nekem jó legyen, amiért a mai napig hálás vagyok neki.

Viszonylag fiatalon került a DVSC-be. Egyszerűen ment a beilleszkedés?

A DVSC-ben hatalmas élményt jelentett együtt játszani olyan játékosokkal, mint Ica, Márti, Ildikó, Sziszi, de sorolhatnám az egész csapatot. Ők igazi tyúkanyók voltak, akik terelgették a fiatalokat. Mi még nem tudtuk, mit szabad, s mit nem, de tőlük mindig megkaptunk az útmutatást, soha nem kezeltek le minket.

Rengeteg szép pillanatot megéltünk, s ami a legjobb az egészben, hogy mindent a szó legszorosabb értelmében együtt, közösen csináltunk. Sose felejtem, amikor a Nagyerdei Körútnál mentünk edzésre, volt ott egy „mutogatós” bácsi, aki rendre kibillentette a járókelőket a kedélyállapotából. Kádárné Ica azonban nem volt szégyenlős, fogott egy féltéglát, s elkergette az illetőt. Ő egyébként mindig ilyen volt, karakán, talpraesett, valódi vezér a pályán, aki soha nem hagyta magát.

Akkoriban a hangulat is messze földön híres volt a csapatnál…

Az edzéseken, meccseken kívül mindig megvolt a helye a viccelődésnek. Az utazások mai napig előttem vannak. Bárhová mentünk, mindig jó hangulatban telt az idő. Ildi és Sziszi ültek legelöl, egyfolytában ugratták a sofőrünket, akit egymás közt csak Piros Jancsinak szólítottunk. Ő azonban nem vette rossz néven, mindig partner volt. Akkoriban nem volt szabad behozni hócsizmát Csehszlovákiából. A vámnál egymásnak adogattuk hátra azokat, hogy le ne bukjunk az ellenőrzésnél. Jó lenne visszapörgetni azokat a képsorokat. Rengeteget kacagnánk, abban biztos vagyok.

Ákos munkája és hozzáállása szintén ösztönzőként hatott a komplett társaságra. Nála nem volt helye a lazsálásnak. Sokat követelt, de erőnlétünk, állóképességünk kiemelkedőnek számított azokban az években, így megérte a sok befektetett energia. Mindig elfáradtunk, de soha nem kerestük a kifogásokat, csak akkor hiányoztunk edzésről, ha valami súlyosabb problémánk adódott.

Ki motiválta leginkább az akkori csapatból?

Tóth Ildi egészen magával ragadóan, igazi példaképként viselkedett, és készült. Mindig teljesen átszellemült, ráhangolódott az aktuális meccsre, feladatra, ez pedig kihatott ránk. Így könnyebben tudtuk egy irányba húzni a közös szekeret. Sziszitől úgyszintén sokat tanulhattam, ő elképesztően nagy tehetség volt, mindent tudott a pályán.

Akkoriban persze a kezdő sor, és az alapemberek mindig több időt töltöttek a pályán, de mi is értettük és tettük a dolgunkat, így bárki kapott lehetőséget, mindig arra törekedett, hogy kihozza magából a maximumot.

A debreceni karrier után hogyan alakult a pályafutása?

A DVSC után még a Közútban játszottam, ám elszakadt a keresztszalagom és a belső oldalszalagom, ezt követően már nem mertem kockáztatni. A lábam már nem volt olyan formában, mint előtte, így hiába hívtak például Balmazújvárosra, NB1/B-be, nem tudtam vállalni.

Ilyen értelemben kissé kényszerű volt a lezárás.

Igen, de 1992-ben megszületett a lányom, egyébként pedig a pályafutásom minden perce maga volt a csoda. A debreceni sikercsapatban töltött éveim örökreszóló élményt jelentettek, s a létező legnagyobb betűvel íródtak az emlékezetembe.

S bizony azt kell, hogy mondjam, hiába távolodik egyre jobban és jobban az az időszak, mikor még aktív sportolók voltunk, s hiába nem vagyunk már napi szinten részesei a sportágnak, a szívünkben és a lelkünkben az élmények, valamint a közös múlt révén mai napig ott a kézilabda, és annak szeretete. Aligha felejtjük el a szép pillanatokat.

A kézilabdáspálya lezárulta után hogyan alakult az élete civilben, a sport nélküli mindennapokban?

A befejezést követően lányom születése jelentett hatalmas boldogságot, ő egyébként ma már Debrecenben él, párjával. Pályám végeztével vele voltam itthon. Majd sajnos több nehézségünk adódott, miután a szüleim lebetegedtek. Apu ’97-ben kapott agyvérzést, ő sajnos már két éve nincs köztünk, míg anyukám fokozatosan épült le, így őt is ápoltam. Ezen felül pedig több helyen dolgoztam, Balmazújvárosban, és itt Nagyhegyesen is, férjem vállalkozásában, mely autószereléssel foglalkozik. Jelenleg egy helyi gyógyszertárban dolgozok, de a férjemnek szintén segítek, amiben csak tudok. Van egy szép kis házunk, kerttel és gyümölcsfákkal, ám mivel a páromnak sok munkája van, az udvart én tartom rendben, így mindig akad teendőm. Pláne most, az őszi időszakban. Továbbá szeretünk motorozni is.

Pörgős embernek tartom magam, aki nem igazán áll meg.

Hüse Juditnak minden jót kívánunk a továbbiakban!

T.S.