Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

Labda volt az első szava, és bár vonzotta a kosárlabda, majd szívesen lett volna nyomozó, végül mindannyiunk örömére a palánk, és a szövevényes bűnesetek kibogozása helyett a labdarúgást választotta. Tehetsége és elhivatottsága a legnehezebb időkben is segítette őt. Tartalmas és hosszú pályafutásának egyik fő állomásaként a debreceni futballbarátok 2004-ben köszönthették először az Oláh Gábor utcán, ahol aztán mesébe illő fejesgólokkal terhelte a Hajduk Split hálóját. Na meg persze a Ferencváros védelmének is kijutott a jóból, sok más ellenféllel egyetemben. Kerekes Zsomborral a klubtörténet egyik legzseniálisabb csatárpárosát alkották. Az emberek imádták, s imádják a mai napig. Pedig – ahogy Igor mondja – ő soha nem szeretett volna mást, csak focizni. Most viszont edzőként dédelget komoly álmokat.

0

dsc_0035_custom_-300x200 Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

Jelenleg Hajdúböszörményben dolgozol, a megyei elsőosztályt vezető felnőttcsapat trénereként. Milyenek az első edzői a tapasztalataid?

Lekopogom, szerencsére nagyon jól érzem magam a klubnál. Minden edzőkollégámnak azt kívánom, hogy ilyen körülmények között dolgozhasson, és ilyen szintű megbecsülést kapjon, mint én. A felnőttcsapatban kiváló szellemiségű játékosokkal dolgozhatok együtt, ami az eredményeinken is tükröződik. Jeremiás Gergő a jobb kezem a pályán, rá mindenben számíthatok. Mindemellett foglalkozom az U19-es korosztállyal is, ahol már némiképp más a helyzet. Időnként hiányolom a maximális akaratot, ám arra törekszem, hogy győzelemre neveljem a srácokat. Ez a filozófiám lényege!

Játékosaid vélhetően tisztában vannak azzal, mekkora ikonnal dolgozhatnak együtt. Ez megkönnyíti a munkát?

Úgy gondolom, felnéznek rám, és tisztelnek, nem csak, mint egykori játékost, hanem mint edzőt is. Nemrég volt egy mérkőzés, ahol az első félidőben nem az elvárásaim szerint mentek a dolgok a pályán. Felálltam, és elmagyaráztam, mit hogyan szeretnék viszontlátni. Megértették, és a folytatásban meg is valósították, amit kértem. Korábban egyébként foglalkoztam kisebb korosztályokkal, de úgy érzem, a felnőtt játékosokkal jobban szót tudok érteni, itt találtam meg magam igazán.

bogi1-300x200 Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

Még két forduló van hátra a bajnokságból, a következő körben mindjárt az elsőség bebiztosítása a cél.

A szezon kezdetén a legfőbb célunk az volt, hogy minél több böszörményi kötődésű fiatalt építsünk be, ez sikerült, hiszen nyolc ifista található a nagycsapat keretében. Az eredményeket illetően dobogós hely megszerzése lebegett előttünk, míg az NBIII elérését egy hároméves projekt részének tekintettük. Most azonban adott a lehetőség ahhoz, hogy feljebb lépjünk, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy bebiztosítsuk a bajnoki címet, és a hátralévő mérkőzéseinken eredményesek legyünk. A fiúkban is igyekszem tudatosítani, hogy mindaz, amit eddig elértünk a szezonban, semmit nem ér akkor, ha nem tudjuk felrakni a pontot az i-re.

bogi2-300x200 Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

                                                                                                Kollégáival, Rákos Csabával és Poczetnyik Csabával

Hogy érzed, környezeted és a szakma mennyire ismeri el munkásságodat?

Böszörményben szerencsére megbecsülnek, emellett az edzőkollégáktól is sok dicséretet kapok. Ezzel együtt sokszor érzem azt, hogy az emberek a mai napig játékosként tekintenek rám, ami valahol rendjén is van, hiszen mindösszesen két éve edzősködöm. A következő szezontól viszont felhagyok a nagypályás focival, és minden tudásommal azon leszek, hogy az edzői pályámat építsem, és elérjem az általam kitűzött célokat.

Melyek ezek?

Elsősorban két dolog lebeg a szemem előtt. Az egyik az, hogy egy szép napon szülővárosom csapatát, a Vojvodinát irányíthassam. Másik álmom pedig a DVSC kispadja. Ehhez persze rengeteget kell tanulnom és dolgoznom.

Többi debreceni kiválósággal egyetemben te is tagja vagy a DVSC öregfiúk csapatának, valamint nagypályán is rúgod a bőrt.

Számomra természetes, hogy nem hagytam fel a játékkal, megyei szinten mai napig futballozom, Balkányban, emellett a DVSC-öregfiúk csapatával és kispályás együttesünkkel is rendszeresen megméretjük magunkat. A focitól soha nem fogok tudni elszakadni, ha nem játszanék, nem is érezném jól magam.

A régi társakkal a pályán kívül is megmaradt a kapcsolat?

Nincs olyan nap, hogy ne beszélnék valakivel. Szinte minden társammal állandó kapcsolatban vagyok, és ezt teljesen törvényszerűnek érzem, hisz minden tiszteletem a korábbi, vagy későbbi együtteseké, de talán nem lesz még egy olyan csapat, mint a miénk volt. Debrecenben emberi és szakmai szempontból is nagyszerű srácokat ismerhettem meg. Tőlük soha nem fogok, és érzésem szerint nem is szabad elszakadnom. Amikor a városban járok, az emberek rendre megállítanak, és érdeklődnek felőlem. Ez nagyon jó érzés, mert azt bizonyítja, hogy annak idején jól csináltuk, amit csináltunk.

A baráti beszélgetésekben alighanem futballszakmai témák is helyet követelhetnek maguknak, hiszen egykori kollégáid jórésze hozzád hasonló módon az edzői társadalmat gyarapítja.

Szerencsére sokunk edzősködik, de Herczeg Bandi bá’-val is sűrűn szoktam beszélni Az ő segítségére és tanácsaira mindig számíthatok.

Ugorjunk az időben egy keveset. Gyermekként mi terelt téged a futballpálya, majd a kapu közelébe?

Sok gyermek első szava az, hogy anya, vagy apa, ám édesapukám elmondása szerint az enyém az volt, hogy labda. Aligha meglepő, mert egészen kiskoromtól csak az létezett számomra, mindig csúsztam-másztam utána, később képes voltam órákon át egy falhoz rugdosni. Iskoláskoromban pedig előfordult, hogy a füzeteket, könyveket otthon felejtettem, de a labda nem hiányozhatott a táskámból. Ez a szenvedély részben apukámtól jöhetett, hiszen ő a jugoszláv másodosztályban játszott, ám egy lábtörés 26 éves korában véget vetett a pályafutásának.

Az iskolapadban azért sikerült helytállni?

Szerencsére jó tanuló voltam. Általános iskolában végig kitűnő eredménnyel zártam, és középiskolában is rendben volt minden, leszámítva a matematikát, mivel a tanár valamiért nem kedvelte a focistákat. A tanulást egyébként is nagyon fontosnak tartotta a családom. Amikor 16 éves koromban le akart igazolni a Porto, édesapám leszögezte, hogy addig nem megyek sehova, amíg meg nem lesz a bizonyítványom, és le nem érettségizek. Miután ez megtörtént, a magam ura lehettem, és természetesen megvoltak a magam ambíciói a pályán.

A futballpályán, vagy akár a sporton kívül volt olyan terület, amely képes lett volna komolyabban felkelteni az érdeklődésed?

A kosárlabda mindig vonzott, voltam is pár edzésen gyerekként, és mai napig imádom a játékot, az NBA közvetítések miatt képes vagyok hajnalban kelni. Ha civil pályát kellett volna választanom, akkor rendőr lettem volna, de nem hagyományos, utcai rendőr, hanem nyomozó. A labdarúgás iránti vágy azonban mindig erősebb volt ezeknél, és egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.

Elvégre, ha a tehetség jó adag szenvedéllyel és megfelelő akaraterővel párosul, könnyedén utat törhet magának. Így lehetett ez a te esetedben is.

Való igaz, mindig éreztem, hogy lehet keresnivalóm a sportágban, és szerencsére a sérülések is elkerültek. Tudniillik, 1990 óta focizok profi szinten, és az azóta eltelt huszonöt évben semmilyen komolyabb problémám nem adódott. A Vojvodina egy iskolai torna megnyerését követően figyelt fel rám. Ezt követően kezdtem edzésre járni egy barátommal. Az évek alatt aztán az akkori társak szétszéledtek, és lemorzsolódtak, én viszont kitartottam a céljaim mellett. Talán ennek is köszönhetem mindazt, amit később elértem.

Felnőttkorhoz közeledtél, amikor kitört hazádban a délszláv háború, melynek árnyékában aligha lehetett egyszerű a futballra összpontosítani.

Ugyan nekem nem kellett fegyvert fognom, és nem találkoztam közvetlenül a háborús eseményekkel, azt az időszakot az ellenségeimnek sem kívánnám. Lehetett érezni a feszültséget az emberek között, ráadásul édesapám megsérült, nagybátyám pedig meghalt a háborúban, mely miatt kizártak minket az 1992-es barcelonai olimpiáról, ahol a labdarúgóválogatott tagjaként én is szerepelhettem volna. Talán ez is lökést adott a későbbiekben.

Profi karriered meglehetősen korán kezdetét vette.

Tizenhat évesen írtam alá profi szerződést a Vojvodinánál, majd több helyen megfordultam, mert számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy elegendő játéklehetőséget kapjak. Soha nem akartam egy helyben ülni, és arra várni, hogy ölembe pottyanjon a nagy lehetőség, inkább mentem előre és szerettem volna saját erőmből kivívni a helyem a csapatban.

Magyarországi pályád előtt mi volt a csúcs?

Bulgáriában, a Litex Lovecs játékosaként nyertem bajnokságot, kupát, és szuperkupát, a játék is jól ment, de az abszolút csúcsot a Crevna zvezda jelentette. Elvégre minden gyerek álma, hogy szülővárosa mellett hazája egyik legnagyobb klubcsapatát képviselhesse. Nekem ez megadatott.

Mégpedig közvetlenül a Vojvodinánál eltöltött évek után.

A szurkolóknak nem esett jól, hiszen a kupa elődöntőjét épp a Zvezda ellen buktuk el, így eléggé nehezteltek rám, amiért aláírtam. Ám számomra nagyon vonzó, egyben megtisztelő volt az ajánlat, pláne annak tükrében, hogy a valaha volt legnagyobb jugoszláv labdarúgó, Dragan Dzajic hívott. Amikor meghallottam a telefonban, hogy ő az, elkezdett remegni a kezem. Innentől nem is volt kérdés bennem. Arról nem beszélve, hogy a Crevna zvezda-Partizan meccsek jelentik a csúcsminőséget Szerbiában. Óriási érzés volt belülről megélni azt a már-már teljesen őrült légkört.

A szerbekre jellemző agilis, ellentmondást és megalkuvást nem ismerő attitűdről a téged őrző védők órákig mesélhetnének.

Én a mai napig nem tudom elviselni, ha valaki nem tesz meg mindent a maximális teljesítményért. Edzőként és játékosként is ez volt a hitvallásom, hisz máshogy nem érhetünk célt. A társakkal emiatt soha nem volt probléma, elvégre minden állomáshelyemen megvoltak azok a vezérek, akik hasonlóképp gondolkodtak a játékról és az életről. Elég példának vennem a DVSC-t. Olyan ászok mellett, mint Csipa, Sándor Tamás, Szatmári Csabi, Habi, vagy Dombi Tibi, egész egyszerűen nem engedhette meg magának az ember azt, hogy alibizzen. Mi mindannyian nyerni akartunk!

bogi7 Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

A debreceni megkeresés részleteiről mit érdemes tudni?

Akkortájt épp az arcsérülésemből lábadoztam. Az őszi idényben mindössze négy-öt meccsen léptem pályára, majd az újonnan szerződtetett edzőnk nem bennem látta a jövőt. Felvettem a kapcsolatot a menedzseremmel, mire a DVSC szinte azonnal bejelentkezett értem. Emlékszem, Szentes Lázár volt az edző akkoriban, és a rólam látott felvételek alapján nagyon eltökélten ragaszkodott hozzám, és mindenáron meg akart szerezni. Ám én akkor abban reménykedtem, hogy kipróbálhatom magam egy nyugat-európai bajnokságban, így vártam. Végül nem jött ajánlat, ezért beszéltem Habival, aki ekkor már a DVSC játékosa volt. „Nem kell magyaráznod semmit. Jól ismersz, tudod, hogy milyen vagyok. Jönnöm kell Debrecenbe?” – kérdeztem. „Igen, gyere!” – csupán ennyi volt a válasz. Nem is hezitáltam, hittem neki, hiszen előtte négy évig voltunk szobatársak a Vojvodinában. Ő olyan volt, s mai napig olyan nekem, mint a testvérem.

Milyenek voltak az első benyomások Debrecenről, a DVSC-ről? Látszólag könnyen elfogadtattad magad a társakkal, s talán még könnyebben a szurkolókkal.

Amikor megérkeztem, összeültünk vacsorázni. Sandro Tomic, Habi meg én. Mindketten azt mondták, hiába a szerződés, hogyha a pályán, és azon kívül nem találom meg a közös hangot Sándor Tamással, nem leszek sikeres. „Ugyan, ki lehet ez a Sándor Tamás?” – gondoltam magamban, elvégre válogatottsággal, bajnoki címekkel a zsebemben érkeztem. Később aztán megtapasztaltam, mekkora játékos ő. Egy pillanatig sem volt probléma köztünk, s úgy érzem, a pályán tükröződött, milyen jól megértjük egymást. Nagyszerű érzés nekem, hogy Tobét mai napig barátomnak mondhatom. Debrecenben otthonomra leltem, itt ismerkedtem meg egykori feleségemmel, és a csapatban is kitűnően éreztem magam, mert bár eleinte csak kölcsönbe érkeztem, és előfordult, hogy Pintér Attila tízszer felhívott egy nap, kitartottam a DVSC mellett.

Az öltözőben is meghatározó szerepet töltöttél be?

Tiszteltek a társak, adtak a véleményemre, de ezt elsősorban a játékommal, és nem a hangommal vívtam ki.

Ki volt a legjobb csatár, akivel a cívisvárosi éveid alatt együtt fociztál?

Kerekes Zsombi. Vele nagyon jól kiegészítettük egymást, mondjuk ebben közrejátszhatott, hogy szerbül is tudtunk kommunikálni. De Sidibe, Rudolf Geri és Kouemaha szintén remek támadók voltak.

A gólszerzés fontos volt számodra?

Régebben igen, azonban megfelelési kényszer soha nem volt bennem. Én egész egyszerűen csak focizni szerettem volna.

Legnagyobb élmény?

A Fradit megverni mindig különleges érzés. Így egyik legnagyobb élményem az a hazai mérkőzés, amelyet az én duplámmal nyertünk meg. Csapatteljesítmény szempontjából a Hajduk elleni siker jelentette a csúcsot. A legemlékezetesebb találataim is ezekhez az összecsapásokhoz köthetők. Miként a Magyar Kupa és a Szuperkupa döntőit sem fogom elfelejteni.

Old Trafford?

Az egy futballistának maga a csúcs. Egy álmom vált valóra azzal, hogy pályára léphettem ott, nemzetközi kupameccsen.

A DVSC később a Bajnokok Ligája, majd az Európa Liga-főtábláján is összemérhette erejét a kontinens elitjével. Van benned hiányérzet, amiért ez nektek nem jött, nem jöhetett össze?

Szoktunk erről beszélni a fiúkkal, de akkor még más volt a lebonyolítás, és már az is hatalmas bravúrnak számított, hogy búcsúztattuk a Hajduk Splitet. A Manchester United, vagy épp a Sakhtar Donyeck ellen nem lehetett sok esélyünk.

bogi4-225x300 Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

                                                                                                             „Mindig jó érzés itt lenni. Hajrá Loki!”

Pályád két debreceni időszaka között Törökország felé vetted az irányt, ám az ott töltött periódus meglehetősen rövidre sikeredett.

Összesen 7-8 hónapot fociztam a Genclerbirligiben, és ezalatt végig tartottam a kapcsolatot Szima Gáborral, aki megerősítette bennem, hogy az ajtó mindig nyitva áll előttem, s bármikor jöhetek. Ez jólesett, így nem volt kérdés, hogy visszatérek.

Később aztán több magyar klubban is megfordultál, a Budapest Honvéd színeiben Magyar Kupát is nyertél, épp a Debrecen ellen.

Mindenhol megtaláltam a helyem, a Honvédban szerencsére jó szellemiségű társaságba kerültem, Győrben pedig arra is mutatkozott esély, hogy hosszabb távon maradjak. Végül nem úgy alakult, de ezt sem bánom, mert véleményem szerint minden okkal történik az ember életében. Az elsőosztályú futballt Szombathelyen hagytam abba, miután hozzásegítettem a Haladást a bennmaradáshoz. Ezután következett Hajdúböszörmény, amely akkoriban a másodosztályban szerepelt.

Ha összegzésre kérnélek, pozitívan tekintenél karrieredre?

Minden úgy volt jó, ahogy történt. A negatívumokon nem érdemes rágódni, sokkal inkább számít az, hogy mennyit tanulunk belőlük. Egyetlen dologként talán azt sajnálom, hogy nem tudtam egy nyugat-európai topbajnokságban szerepelni, annak ellenére, hogy lett volna lehetőségem a Portohoz, a Nancyhoz, vagy épp a Malagához igazolni, próbajátékon is jártam, ám aktuális kérőm egyszer sem tudott megállapodni akkori csapatommal. Abban azért bízom, hogy ezt edzői pályafutásom során lesz alkalmam bepótolni.

Serie A, Bundesliga, Premier League, netán francia vagy spanyol bajnokság?

Franciaországban már játékosként is el tudtam volna képzelni magam. Suliban tanultam a nyelvet, és amikor ott jártam próbajátékon, nagyon megtetszett a környezet. Persze, egy német vagy olasz ajánlatnak sem mondanék nemet. Bár ennyire azért nem érdemes előreszaladni. Sokat kell még tanulnom ahhoz, hogy kiérdemeljem a bizalmat.

A játék és az edzői teendők mellett hogy tudsz a legjobban kikapcsolódni?

Minden időmet kislányommal, Tamarával, valamint párommal, Szilviával és az ő gyermekeivel, Cukival, Benivel és Milánnal töltöm. Számomra a foci mellett ők jelentik a kikapcsolódást.

bogi5-300x223 Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

Tamara a kézilabda, vagy a foci mellett tette le a voksát?

Régebben focizni akart, de azt nem engedtem. Így jelenleg kézilabdázik Hajdúböszörményben, 10 és 11 éves korosztályban. Édesanyja elmondása szerint tehetségesebb, mint ő ennyi idősen. Én is figyelem a mérkőzéseit, és úgy látom, megvan benne a tűz, a győzni akarás, veszíteni pedig nagyon nem szeret, legyen szó bármiről. Felkészítettem arra, mivel jár a sport, pláne a kézilabda, ami kőkemény, ezzel együtt a pályafutásába, és abba, mit hogyan csinál, nem akarok beleszólni. A legfontosabb, hogy szeresse, és ugyanezzel az elhivatottsággal űzze, mert csak így van értelme.

bogi6-169x300 Igor Bogdanovic: „Soha nem fogok elszakadni a focitól!”

                                                                                                        Tamarával, aki már most jól érzi magát a kupákkal

 

Igor Bogdanovicnak minden jót, és további sok sikert kívánunk edzői pályafutásához!

T.S.