A Debreceni Egyetem akadémikusa, Péczely József 1841-ben már kezdeményezte a rendszeres testnevelésóra bevezetését, majd 1919-ben létrejött hazánk legnagyobb egyetemi klubja, a DEAC, amely napjainkban harminc szakosztályt és több mint háromezer igazolt sportolót számlál.
Az Év Szabadidős Sporteseményének megválasztott Buzánszky Jenő Labdarúgó Egyetemi Kupa felvezetéseként kedden díszelőadást tartottak a Böszörményi úti Campus előadótermében, amelyre három szaktekintély is meghívást kapott. A közel kétórás kapitányi kerekasztal során a magyar futsalválogatott két korábbi szövetségi kapitánya, Mucha József és Kozma Mihály, valamint a nagypályás nemzeti csapatot csaknem három éven át irányító Gellei Imre osztotta meg gondolatait a népes hallgatósággal.
„A közönség soraiban már kiszúrtam egy Fradi-maszkos hallgatót és a kisfilm háttérzenéje is megdobogtatta a szívem – kezdte nevetve a Ferencváros örökös bajnoka, Mucha József, miután tiszteletére felcsendült a zöld-fehérek indulója, Debrecenben szokatlan módon. – Ha már szóba került a Fradi, a csapat mindig akkor volt a legeredményesebb, amikor a klubhoz ezer szállal kötődő szakember ült a kispadon, sajnos manapság hazai és nemzetközi vonalon egyaránt csak elvétve találunk erre példát. Jelenleg a labdarúgás globalizációja zajlik, teljesen mások a folyamatok, mint annak idején, ám ennek nem csak negatív, de üdvözítő hozadékai is vannak, gondolhatunk itt a női labdarúgás fejlesztésére. Minden kezdet nehéz, de a kitartó munka eredményre vezet, ami nem csupán győzelmekben és bajnoki címekben mérhető, szerintem sokkal fontosabb, hogy az adott csapat elnyerje a közönség szimpátiáját és támogatását.”
Gellei Imre a magyar válogatott mellett dolgozott a Vasas, az MTK, a Zalaegerszeg, a Ferencváros és a Paks edzőjeként is, jelenleg pedig a szövetség szakmai bizottságában tevékenykedik.
„Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egész életemben azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek – szögezte le a szakember. – Ennek ellenére korántsem könnyű az edzők dolga, hiszen folyamatos teljesítménykényszer alatt kell dolgozni, mégis megtisztelő, ha a kezeink közül későbbi klasszisok kerülnek ki, akik tíz-húsz évvel később is tisztelettel gondolnak ránk. Jómagam huszonhét éves koromban abbahagytam a futballt, így viszonylag hamar átnyargaltam az edzői pályára, s mivel szerencsére több csapatomat is sikerült megmentenem a kieséstől, egyre nevesebb kluboknál ülhettem le a kispadra. Nem voltam csodatévő, de mindig elsőként érkeztem a klubházba és utolsóként távoztam, a játékos ugyanis mindig saját magáért, az edző ugyanakkor az egész csapatért felel. Dolgozhattam klubedzőként és a nemzeti csapat szövetségi kapitányaként is, de abban a két évben voltam a legboldogabb, amikor az utánpótlás-válogatottaknál tevékenykedhettem. Az igazán fontos szerep a fiatalok képzésénél hárul az edzőre, a folyamatosan fejlődő infrastrukturális feltételeknek köszönhetően pedig manapság talán túlságosan kényelmes helyzetben vannak a gyermekek. Edzőként el kell várnunk tőlük, hogy mindenért maguk harcoljanak meg, mert akkor tudják majd igazán értékelni, amit elérnek.”
Kozma Mihály tősgyökeres debreceniként a cívisvárosban és országos szinten is rengeteget tett a kispályás labdarúgás felemelkedéséért.
„Jóllehet az edzői hivatás olykor elszólított máshová, született debreceniként mindig visszatértem a cívisvárosba – hangsúlyozta Kozma Mihály, a Debreceni Sportiskola labdarúgó szakosztályának igazgatója. – Az 1950-es években a Nagyerdei Stadion Európa legmodernebb létesítménye volt, akkoriban harmincezer néző járt a mérkőzésekre, a pályán egyéniségek rúgták a bőrt, a lelátón pedig szenvedéllyel szurkolt a közönség. Hamar beleszerettem magam is a futballba, elsősorban annak a folyamatosan növekvő kispályás változatába, amelyre a mai napig szívügyemként tekintek, ám sajnos egyre nehezebb dolgunk van a toborzásnál, több tényező is elvonja a fiatalok figyelmét a sportolástól. Sok minden változott az idők során, de az nem, hogy tenni kell a sikerekért, igaz ez az utánpótlás-nevelésre és a jéghegy csúcsára, a magyar válogatottra egyaránt.”
P.G.
